David Eddings: A gyémánt trón (részlet)
Az idők hajnalán, jóval azelőtt, hogy a styrek bőrökbe öltözött, bunkóval felfegyverzett ősei előmerészkedtek volna Zemoch erdőségei és hegyei közül, hogy lejöjjenek Eosia központi síkságaira, az északi Thalesia örök
hóval borított vidéke alatt, egy mély barlangüregben élt egy apró termetű,
balsors sújtotta troll, akit Ghwerignek hívtak. Ez a Ghwerig csúfsága
és olthatatlan mohósága okán kitaszított volt, ezért egyedül tengette
napjait a föld mélyében; aranyat és drágaköveket keresett,
melyekkel tovább gyarapíthatná féltve őrzött kincseskamrájának drágaságait.
Végül elérkezett a nap, amikor rábukkant egy tárnára, mélyen a
fagyott föld felszíne alatt, és pislákoló fáklyájának fénye visszaverődött
egy falba ágyazott sötétkék ékkőről, amely talán még az öklénél is nagyobb
volt. Göcsörtös, deformálódott végtagjai remegtek az izgalomtól,
ahogy a járat talajához lapulva meredt az óriási drágakőre, mert nagyon
jól tudta, hogy annak értéke jóval felülmúlja mindazt a kincsét,
amit évszázadok fáradságos munkájával harácsolt össze magának.
Óvatosan, féltő gondossággal, szilánkról szilánkra elkezdte lebontani
a sziklafalat, hogy kiemelje a káprázatos ékkövet arról a helyről, ahol
a világ születése óta pihent háborítatlanul.
És ahogy a drágakő egyre több és több részlete bukkant elő a sziklabölcső
alól, felfigyelt egyedi formájára, és egy gondolat kezdett formálódni
a fejében. Ha sikerülne épségben megszereznie, gondos csiszolással
és metszéssel még jobban kihangsúlyozhatná ezt a különleges
formát, és ezzel akár az ezerszeresére is növelhetné a kő értékét.
Amikor végül óvatosan kiemelte a követ a sziklaágyból, egyenesen
abba a barlangüregbe sietett vele, amely műhelyének és kincseskamrájának
is helyet biztosított. Fájó szívvel bár, de darabokra tört egy felbecsülhetetlen
értékkel bíró gyémántot, és a szilánkokból elkészítette az
új szerzemény alakításához és megmunkálásához nélkülözhetetlen
szerszámokat.
Ghwerig a füstös fáklyák fényénél évtizedekig csiszolta és véste a követ,
miközben azokat a varázslatokat és ráolvasásokat mormolta, melyek
felruházzák e valójában értéktelen kavicsot a troll istenek jó és gonosz
hatalmával. Amikor az utolsó simítással is elkészült, az ékkő úgy
nézett ki, mint a legmélyebb zafírkékben tündöklő rózsa. Bhelliomnak,
virág-ékkőnek nevezte el, és azt gondolta, az erejével mindent képes
lesz elérni.
A Bhelliom ugyan valóban rendelkezett a troll istenek hatalmával,
ám ezt az erőt nem ajánlotta fel csúf, eltorzult lelkű tulajdonosának, és
Ghwerig haragjában barlangjának kőpadlóját kezdte ütlegelni puszta
öklével. Kapcsolatba lépett az isteneivel, fénylő ezüstből és nehéz
aranyból hatalmas áldozatot ajánlott nekik, ők pedig cserébe elárulták,
hogy a Bhelliom hatalmának szabadon engedéséhez szükség van egy
kulcsra, különben bárki jöttment kívánsága szerint a maga hasznára
fordíthatná a kő erejét. A troll istenek azt is elmondták Ghwerignek,
hogy meg kell tanulnia uralkodni az általa megmunkált kő felett.
Ghwerig ezért összeszedegette a porból a zafír rózsa csiszolása és faragása
közben a lába köré hullott szilánkokat, és két gyűrűbe foglalta
őket. Az ékszerek a legtisztább aranyból készültek, a köveket pedig a
Bhelliom oválisra csiszolt szilánkjaiból alakította ki. Amikor elkészült,
mindkét kezére ráhúzott egy-egy gyűrűt, és a magasba emelte a zafír
rózsát. A gyűrűbe ültetett kövek mély, izzó kékje visszamenekült a
Bhelliom belsejébe, és a göcsörtös végtagokra felhúzott ékszerek olyan
sápadtnak tűntek, mintha gyémántból lettek volna. És miközben tartotta
a virág-ékkövet, érezte, ahogy a Bhelliom hatalma végighullámzik
rajta, és megértette, hogy a saját kezével megformázott drágakő végre
kiválasztotta gazdáját.
Az évszázadok számolatlanul múltak, és nagyok voltak a csodák, melyeket
Ghwerig létrehozott a Bhelliom segítségével. Ám egy napon a
styrek is megérkeztek a trollok földjére. Amikor a styr ősi isteneknek
fülébe jutott a Bhelliom létezése, mindegyikük szívében mohó vágy ébredt
az ékkő hatalma után. De Ghwerig túljárt az eszükön, és barlangja
bejáratát erős varázslatokkal zárta le, melyek ellenálltak a Bhelliom
megszerzésére tett próbálkozásoknak.
Rövid idő elteltével a styrek fiatal istenei tanácskozásra gyűltek
össze, mert aggasztotta őket az a hatalom, mellyel a Bhelliom felruházhatta
azt az istent, amelyiknek a birtokába kerül, és arra a döntésre jutottak,
hogy ekkora erőt semmiképpen sem engedhetnek szabadjára.
Ezért úgy döntöttek, hogy megfosztják hatalmától a virág-ékkövet.
Egyöntetűen a fürge észjárású Aphrael istennőt választották ki a feladatra.
Aphrael északra utazott, és karcsú testének köszönhetően sikerült
behatolnia a barlangba egy résen keresztül, amely olyan kicsi volt,
hogy Ghwerig nem törődött a lezárásával. Amint beért a barlangba,
Aphrael hangosan énekelni kezdett. Oly gyönyörűen szólt a dal, hogy
Ghwerig teljesen elbódult a melódiától, és egyáltalán nem érezte veszélyben
magát. Aphrael a dalával álomba ringatta, és amikor a trolltörpe
kábult mosollyal lehunyta a szemét, lehúzta a gyűrűt a jobb kezéről,
és kicserélte egy közönséges gyémántköves gyűrűre. Ghwerig
felriadt a motozásra, de amikor látta, hogy a gyűrű még mindig ott van
az ujján, kényelmesen hátradőlt, és tovább élvezte az istennő dalát.
Amikor szemhéja az édes bódulatban ismét leereszkedett, az okos Aphrael
a bal kezén is kicserélte a gyűrűt egy gyémántkövesre. Ghwerig
felugrott, és riadtan nézett a bal kezére, de rögtön megnyugodott,
mert a gyűrű a megszólalásig hasonlított ahhoz, amelyet a virág-ékkő
szilánkjaiból készített. Aphrael addig folytatta az éneklést, amíg a troll
mély álomba nem süllyedt, aztán az istennő könnyű léptekkel elosont,
és magával vitte a Bhelliom hatalmának kulcsát jelentő gyűrűket.
Valamivel később Ghwerig felemelte kristálytartójából a Bhelliomot,
hogy újabb csodát hozzon létre az ékkő erejével, de a Bhelliom nem
engedelmeskedett neki, mivel a troll már nem birtokolta a hatalomhoz
való hozzáférést biztosító gyűrűket. Mérhetetlen volt Ghwerig haragja,
és bejárta az egész földet Aphrael istennő után, hogy visszaszerezze tőle
a gyűrűket, de hiába kereste évszázadokon keresztül, sehol nem találta.
És ez így ment egész idő alatt, amíg a styrek uralkodtak Eosia hegyei
és síkságai felett. Ám eljött a nap, amikor a keletről érkező elének belovagoltak a vidékre. Több évszázadnyi vándorlás után végül egy nagyobb
csoportjuk eljutott a messzi északon fekvő Thalesiába, és kiűzte
a földről a styreket, s velük együtt az isteneiket is. Amikor az elének
megismerték Ghwerig és a Bhelliom történetét, Thelesia összes völgyét
és hegyormát átkutatták a troll-törpe barlangjának bejáratai után; mindegyiküket
égette a vágy, hogy megtalálják és birtokba vegyék a mesés
ékkövet, de csupán a mérhetetlen gazdagság lehetősége hajtotta őket,
hiszen mit sem sejtettek az azúr szirmok közé zárt hatalomról.
Végül a thalesiai Adian, a régi hősök legnagyobbika és legfortélyosabbika
volt az, aki megoldotta a feladatot. Saját lelkét kockára téve tanácsot
ült a troll istenekkel, áldozatot mutatott be nekik, ők pedig elárulták
neki, hogy Ghwerig rendszeresen feljön a barlangjából a
felszínre, hogy megtalálja a styr Aphrael istennőt, és visszaszerezze tőle
az ellopott gyűrűket, de a gyűrűk jelentőségét elhallgatták Adian elől.
Aidan tehát északra utazott, és fél tucat éven keresztül minden hajnalban
lesben állt, várva Ghwerig előbukkanását.
Amikor a troll-törpe végül előmerészkedett, az álruhát viselő Adian
egyenesen hozzá lépett, és azt mondta neki, tudja, hol lehet megtalálni
Aphraelt, és egy sisaknyi aranyért meg is mutatja neki a rejtekhelyet. A
megtévesztett Ghwerig egyenesen a barlang titkos bejáratához vezette
Adiant, elvette a hőstől a sisakját, és a kincseskamrájában színültig töltötte
csengő arannyal. Azután visszajött, és újból lezárta maga mögött a
barlangot. Odaadta Adiannak az aranyat, de a hős ismét becsapta őt,
mert azt mondta neki, hogy Aphraelt Horset környékén, Thalesia nyugati
partjainál találhatja meg. Ghwerig elindult Horsetbe az istennő
után, Adian pedig ismét megacélozta a lelkét, és könyörögve kérte a
troll isteneket, hogy törjék meg Ghwerig varázslatait, és nyissák meg az
utat számára a barlang belsejébe. A szeszélyes troll istenek pedig hallgattak
a könyörgésre, és eltávolították a varázslatokat.
Amint a rózsaszín hajnal lángokba burkolta az északi jégmezőket,
Adian a Bhelliommal a kezében lépett ki Ghwerig barlangjából. Egyenesen
a fővárosba, Emsatba sietett, ahol egy koronát készített magának,
amelybe belefoglaltatta a Bhelliomot.
Ghwerig haragja nem ismert határokat, amikor üres kézzel visszatért
a barlangjába, és felfedezte, hogy most már nem csak a Bhelliom hatalmához
vezető kulcsokat vesztette el, de magától a virág-ékkőtől is megfosztották.
Attól fogva minden éjszaka az Emsat városa melletti erdőkön
és mezőkön kóborolt, próbálta visszaszerezni legdrágább kincsét, de azt Adian örökösei jól őrizték, és megakadályozták a troll minden
arra irányuló kísérletét, hogy a korona közelébe jusson.
Azash, a styrek egyik ősi istene már hosszú ideje sóvárgott a Bhelliom,
valamint a hatalom kulcsát jelentő gyűrűk után, ezért zemochi
hordáit a Nyugatra zúdította, hogy a fegyverek erejével szerezze meg
magának az ékköveket. A Nyugat királyai hadba szólították seregeiket,
hogy az egyház lovagjaival egyesülve szálljanak szembe a zemochi
Othával és sötét styr istenével, Azash-sal. A thalesiai Sarak király néhány
vazallusával hajóra szállt, és Emsatból déli irányba vitorlázott, maga
mögött hagyva a királyi csapatokat, melyeknek grófjai vezetésével kellett
követniük őt, amint befejeződik Thalesia mozgósítása és a katonák
toborzása. Azonban Sarak király soha nem érte el a lamorkandi nagy
csatamezőt, mert a pelosiai Venne-tó mellett egy jelentéktelen kis rajtaütés
során áldozatul esett egy zemochi lándzsának. Az egyik hű vazallus,
bár ő is halálos sebet kapott, felkapta királya koronáját, és bevetette
magát a tó keleti oldalán húzódó ingoványba. Az ellenségtől űzött,
haldokló katona itt bedobta a fejdíszt a mocsaras, tőzeg borította vízbe,
miközben a közeli lápban rejtőző Ghwerig, aki ellopott kincse nyomában
járt, rémülten figyelte, amint a tó elnyeli a Bhelliomot.
A Sarak királyt megölő zemochiak azonnal a barna, zavaros vízbe vetették
magukat, hogy a koronát megtalálva diadalmenetben vonuljanak
Azash színe elé, de a keresést megzavarta az alcion lovagok egyik menetoszlopa,
akik Deira felől érkezve siettek a lamorkandi csatamezőre.
Az alcionok rátámadtak a zemochiakra, és mind egy szálig lemészárolták
őket. A thalesiai király hűséges vazallusát méltó módon eltemették,
majd továbblovagoltak céljuk felé, mit sem tudva arról, hogy Thalesia
mesés koronája a Venne-tó zavaros vize alatt nyugszik.
Pelosiában azonban gyakran beszélnek arról, hogy holdtalan éjszakákon
egy sötét alak, a halhatatlan troll-törpe bolyong az ingoványos tóparton.
Eltorzult lábai miatt Ghwerig nem mer bemenni a tó sötét vizébe,
hogy alábukva kutasson a korona után, inkább csak a vízparton
kószál, kiüvöltve magából a Bhelliom utáni vágyakozását, és tehetetlen
dühében őrjöngve, mert a virág-ékkő nem válaszol a hívására. Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: J. Goldenlane: A herceg jósnője (részlet). Létrehozás: 2003. december 15. 14:14:10 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20 | Nyomtatási forma |
|