Robert Jordan: A tél szíve II. (részlet 2.)
A doboz alakú kocsiról Matnek mindig is a kolompárok kerekes kis
házikói jutottak az eszébe, bár ezt a szekrénykékkel és munkapadokkal
telezsúfolt kocsit nem lakásnak tervezték. Ahányszor csak beleszippantott
a csípős, kénes levegőbe, elfintorodott, és kényelmetlenül fészkelődött
a kis háromlábú zsámolyon. Más ülőalkalmatosság nem volt a
kocsiban. Már lassan begyógyultak a sebei, és összeforrott a lába és a
bordái is, de még mindig sajgott mindene. Egy egész fényverte ház a fejére
szakadt! Csoda, hogy túlélte! Egy kis együttérzésben reménykedett.
A nők imádták kényeztetni az embert, már ha az illető tudta, hogy
hogyan váltsa ki az együttérzésüket. Rájött, hogy a pecsétgyűrűjét csavargatja,
és sietve elkapta a kezét. Ha az ember hagyta, hogy egy nő idegesnek
lássa, rögtön valami butaság fészkelte be magát abba a csinos
kis fejecskéjébe. Az ostoba férfi pedig leshette, hogy megszánja bárki
is!
- Figyelj már ide, Aludra - mondta, és felvillantotta a legcsábosabb
mosolyát -, mostanra már biztos te is rájöttél, hogy ezeket a seanchanokat
cseppet sem érdeklik a tűzijátékaid! Azok a damane-k tudnak valami
Égi Fényeket vagy mit csinálni, és ha jól hallottam, amellett a legszebb
petárdáid is elhalványulnak. Mintha csak pár szikra röpülne ki a
kéményből. Semmi több. Persze nem akarlak megsérteni...
- Én a magam részéről nem láttam azokat az Égi Fényeket - vetette
oda a nő lekicsinylően. Erős taraboni tájszólásban beszélt. Egy hatalmas
famozsár fölé hajolt, és bár derékig érő, sötét haját összefogta egy
egyszerű kék szalaggal a tarkóján, fürtjei az arcába hullottak, és elrejtették
a vonásait. A sötét foltokkal tarkított, hosszú, fehér kötény sem rejthette el, hogy milyen csábosan simult karcsú csípőjére a sötétzöld
gyapjúruha, de Matet kivételesen jobban érdekelte a nő testénél az,
amit Aludra épp csinált. Vagy legalább annyira. A nő egy karvastagságú
fadoronggal finom porrá őrölte a mozsár alját karistoló, durva fekete
szemeket. Az egész arra a keverékre emlékeztette Matet, amit azokban
a petárdákban talált, amit puszta kíváncsiságból szétvágott, de még
mindig nem tudta, hogy miből lehet kikeverni.
- És különben is - folytatta a nő; szemlátomást észre sem vette Mat
mohó tekintetét -, nem adhatom ki neked a céh titkait! Ezt igazán megértheted!
Mat elfintorodott. Már napok óta azon ügyeskedett, hogy eljussanak
ide, egészen azóta, hogy véletlenül ellátogattak Valan Luca utazó cirkuszába,
és felfedezte, hogy Aludra is Ebou Darban van. Napok óta csak
ezen ügyeskedett, de mégis rettegett attól, hogy szóba kerül az illuminátorok
céhe.
- De már nem vagy illuminátor? Kirúgtak... azaz azt mondtad, hogy
otthagytad a céhet! - Mat ismét eljátszott azzal a gondolattal, hogy valamiképp
a nő eszébe idézi, hogy egyszer már megmentette az életét, mikor
egykori céhtársai épp megpróbálták elvágni azt a szép fehér torkát.
De hát Aludra már akkor sem borult a nyakába, mikor megszabadította,
és Mat nem hitte volna, hogy most a megtenné. - És különben is - folytatta
könnyedén -, nem kellene mindig a céh miatt aggódnod! Már
mennyi ideje csinálod az éjvirágokat? És senki sem keresett fel, hogy
abbahagyassa veled! Fogadni mernék, hogy nem is találkozol több illuminátorral!
- Mit hallottál? - kérdezte a nő halkan. Még mindig előrehajtotta a fejét,
és a kezében lelassult, majd megállt a munka. - Mondd csak!
Matnek kis híján égnek állt a haja. Hogy csinálják ezt a nők? Ha minden
egyes nyomot elfedett, ha minden egyes szavára ügyelt, akkor is
azonnal kiszagolják, hogy valami nincs rendben!
- Mit hallottam volna? Én is csak ugyanazokat a kósza pletykákat hallom,
mint te! Meglepne, ha nem így volna! Mostanában leginkább a seanchanokról.
A nő megpördült, és a haja ostorként csapott a levegőbe. Két kezébe
kapta a nehéz farudat, és a feje fölé emelte. Vagy tíz évvel lehetett idősebb
Matnél, hatalmas, sötét szeme volt, és apró telt ajka, ami mintha
csókra termett volna. Matnek többször az eszébe jutott már, hogy meg
is teszi. A legtöbb nő sokkal engedékenyebb volt pár édes csók után.
Aludra most kivillantotta a fogait, és úgy vicsorgott, mint aki a legszívesebben
leharapná a férfi fejét.
- Mondd csak, mit hallottál! - csattant fel parancsolóan.
- A kikötőben kártyáztam a seanchanokkal - kezdte a férfi vonakodva,
és gyanakodva méregette a farudat. Egy férfival tudta volna, meddig
mehet el, de a nők egészen egyszerűen kiismerhetetlenek voltak, és
szó nélkül betörték az ember fejét, ha nem azt mondta, amit hallani
akartak. És a csípője már így is elviselhetetlenül sajgott. Nem kellett
volna ennyi ideig egy helyben ücsörögnie. Nem volt benne biztos,
hogy kellően gyorsan fel tudna pattanni a zsámolyról, ha Aludra le
akarná ütni. - Nem én akartam elmondani neked, de... A céh már nem
létezik, Aludra! A tanchicói rendházat felrobbantották! - Valójában csak
Tanchicóban volt rendháza az illuminátoroknak. A cairhienit már réges-
rég elhagyták, és az illuminátorok azóta csak akkor mozdultak ki
Tanchicóból, ha a nemesek és az uralkodók jól megfizették őket. -
Nem hagyták, hogy a seanchan katonák betegyék a lábukat az épületbe,
és mikor betörtek, akkor harcoltak, vagy legalábbis megpróbáltak
harcolni. Nem tudom, mi történhetett, talán azt egyik katona lámpással
ment be valahova, ahova nem kellett volna, de a fél rendház a levegőbe
repült. Persze lehet, hogy mindez csak túlzás volt. De a seanchanok azt
hitték, hogy az illuminátorok az Egyetlen Hatalmat használták, és persze...
- Mat nagyot sóhajtott, és igyekezett a lehető leggyengédebb
hangot megütni. Vér és hamu, miért nem mesélhette el valaki más a
nőnek? Aludra dühösen méregette, és úgy szorongatta azt a fényverte
rudat, mint aki azon nyomban szétveri Mat fejét, ha nem folytatja a történetet.
- A seanchanok minden életben maradt illuminátort összeszedtek
a rendházban, és felkutatták azokat is, akik Amadorba mentek.
Elkaptak mindenkit, aki akárcsak távolról is egy illuminátorra emlékeztette
őket, és mindegyiküket dacovale-lé tették. Ez azt jelenti, hogy...
- Tudom, hogy mit jelent! - csattant fel a nő. Visszapördült a hatalmas
mozsár elé, és olyan hevesen kezdte törni a fekete port, hogy Mat
már attól tartott, magától felrobban. Már persze ha valóban ezt töltötték
a tűzijátékokba. - Azok az ostoba, vak barmok! A hatalmasok előtt
meg kell hajtani a fejünket, és úgy kell osonni, mint a kis egereknek!
Hogy nem vette be ezt a gyomruk? - Szipogott egyet, és a kezével végigdörgölte
az arcát. - De tévedsz, ifjú barátom! Amíg akárcsak egyetlen
egy illuminátor is életben van, a céh létezik, és én a magam részéről
még mindig élek! - Azóta sem nem nézett rá Matre, csak újra megtörölte
az arcát. - És mihez kezdesz a tűzijátékkal, ha neked adom? Katapulttal szórod a seanchanokra? - Felhorkant, láthatóan nem tartotta sokra
ezt az ötletet.
- És mi a baj ezzel az elképzeléssel? - kérdezte Mat védekezve. Egy
jobb fajta katapult akár ötszáz lépésre is elhajított egy tíz fontos követ,
és tíz fontnyi tűzijáték csak nagyobb pusztulást okoz, mint az egyszerű
kő! - De nem erre gondoltam. Láttam azokat a csöveket, amivel az égbe
lövitek a fényvirágokat. Azt mondtad, hogy akár háromszáz lépés
magasra is felmennek! Ha egy kicsit megbillentené az ember, szerintem
akár ezer lépésre is el lehetne lőni velük!
A nő a mozsárba nézett, és halkan motyogott valamit. Mat úgy hallotta,
mintha azt mondaná, hogy öén meg túl sokat fecsegekö, és valamit
arról, hogy mindig megzavarják az ilyen édes szempárok, de ennek
nem volt semmi értelme. A férfi sietve közbevágott, nehogy a nő újra a
céhre és a céh titkaira kezdjen hivatkozni.
- Azok a csövek sokkal kisebbek, mint egy katapult, Aludra! Ha jól elrejtjük
őket, a seanchanok azt sem tudnák, hogy honnan támadtak rájuk!
És akár úgy is veheted, hogy így fizetsz meg nekik a rendházért!
A nő félig odafordult hozzá, és tiszteletteljesen végigmérte. No meg
némileg megdöbbenve, de Mat úgy tett, mintha ezt észre sem venné.
Aludra szeme vörös volt, és az arca könnyesen csillant. Talán ha most
átölelné... A nők általában örültek, ha valaki megvigasztalgatta őket,
mikor sírtak.
Mielőtt azonban akár csak megmozdulhatott volna, Aludra felkapta a
farudat, és fél kézzel Matre szegezte, mint valami kardot. Karcsú karja
jóval erősebb lehetett, mint a férfi gondolta volna, mert a súlyos rúd
még csak meg sem remegett. A Fényre, futott végig a férfi agyán, nem
tudhatta, mire gondolok!
- Nem rossz, ahhoz képest, hogy csak pár napja tudsz az emelőcsövekről
- mondta a nő -, de hidd el, hogy már épp eleget gondolkoztam
én is a dolgon! Volt rá okom, hogy nem csináltam meg! - A hangja egy
pillanatra kifejezetten keserű volt, aztán ismét nyugodt lett. Sőt, mintha
magában mulatott volna valamin! - Feladok neked egy kis rejtvényt,
ha már olyan okos vagy, jó? - kérdezte, és felvonta a szemöldökét. Egyértelműen
jól mulatott, ráadásul épp Maten! - Elmondod, hogy mire
használhatnék egy harangöntőt, és cserébe elárulom minden titkomat.
Még azokat is, amitől elpirulnál, jó?
Na, ez már érdekesen hangzott! De a tűzijáték sokkal fontosabb volt,
mint hogy összebújhasson Aludrával egy édes órácskára. És miféle titkai
lehetnének, amitől Mat elpirulna? Itt aztán érheti még meglepetés a
derék illuminátort is! Azok az ősi emléktöredékek, amelyek úgy ellepték
az agyát, nem csak csatákról és haditervekről szóltak!
- Egy harangöntő - morfondírozott, bár fogalma sem volt róla, hogy
merre induljon. Az ősrégi emlékek nem adtak támpontot. - Nos, gondolom...
Egy harangöntő képes lenne... Talán...
- Nem - vágott közbe a nő hirtelen elszántsággal -, most menj el, és
gyere vissza három vagy négy nap múlva! Dolgom van, és te túlságosan
is elvonod a figyelmemet a folyamatos kérdezősködéssel és nyavalygással!
Nem, ne is vitatkozz! Most menj el!
Mat mérgesen meredt maga elé, és feltápászkodott a zsámolyról. Határozott
mozdulattal a fejébe csapta széles karimájú kalapját. Nyavalygás?
Nyavalygás! Vér és hamu! Mikor felmászott a kocsiba, az ajtó mellé
dobta a köpenyét, és most nagyokat nyögve hajolt le, hogy felvegye.
Egész nap azon az átkozott zsámolyon ült! De talán haladt egy kicsit
Aludrával. Feltéve, hogy meg tudja oldani a rejtvényét. Vészharangok.
Az órák múlását jelző gongok. Egyiknek sem volt semmi értelme!
- Néha magamnak is kedvem lenne megcsókolnom egy ilyen édes fiatal
kölyköt, mint te vagy - mormolta a nő meleg hangon -, de hát máshoz
tartozol! Szép feneked van!
Mat felkapta a fejét, de nem fordult a nő felé. Az arca dühében vörösödött
el, de Aludra biztos azt mondta volna, hogy elpirult! Általában
egész jól el tudott feledkezni arról, mit hord, és csak akkor jutott az
eszébe, ha valaki felhozta a témát. Kétszer-háromszor már verekedésbe
is került emiatt. Miközben a betegágyat nyomta, és a lába sínben volt, a
bordái merevítő kötésben, a többi porcikája pedig gyolcsba csavarva,
Tylin eltüntette az összes ruháját. Mat még mindig nem találta meg
őket, de biztos volt benne, hogy a nő csak eldugta a holmiját, és nem
égette el mindet. Elvégre nem akarhatta örök életére maga mellett tartani!
Csak a kalapja maradt meg, és a nyaka körül hordott, fekete selyemkendő.
És persze az ezüst rókafejes medál, ami most is ott lógott
az inge alatt. No meg a tőrei: azok nélkül egészen meztelennek érezte
volna magát. Mikor aztán végre képes volt kimászni abból az átkozott
ágyból, az az átkozott némber új ruhákat varratott neki, és vigyorogva
nézegette, hogy a varrónő hogyan méregeti és próbálgatja Matre azokat
a ruhának nevezett förtelmeket! A hófehér, dús csipke szinte elfedte
a kezét, ha nem figyelt, és a nyakából szinte a derekáig omlott a habos
csipkezuhatag. Tylin szerette, ha egy férfin volt egy kis csipke. Mat
köpenye élénkvörös volt, akárcsak illetlenül szűk nadrágja, és valamiért
épp arany csigamintával és fényverte, hófehér rózsákkal hímezték
tele! Arról nem is szólva, hogy a vállán egy fehér körben ott virított a
Mitsobar Ház zöld kardja és horgonya. A kabátja olyan rikító kék volt,
hogy egy kolompár is elsírta volna magát a láttán, de a jó ízlés kedvéért
vastagon megrakták vörös és arany teari labirintusokkal. Mat a legszívesebben
elfelejtette volna, hogy min kellett keresztülmennie, mire meggyőzte
arról Tylint, hogy hagyja le róla a zafírokat, gyöngyöket, és csak
a Fény tudja, még mi mindent, amit az az őrült némber rá akart varratni!
És az egész illetlenül rövid volt! Tylinnek is tetszett az az átkozott feneke,
és nem érdekelte, hogy még ki mindenki gyönyörködhet benne
- ő látni akarta! A férfi a vállára vetette a köpenyt - az legalább eltakart
valamit, bár szemkápráztató egy színe volt -, és megragadta az ajtókeretnek
támasztott, vállmagas botot. A csípője és a lába úgyis fájni fog,
amíg csak ki nem járja belőlük a merevséget!
- Akkor két vagy három nap múlva - mondta olyan méltóságteljesen,
amilyen méltóságteljesen csak tudta. Aludra halkan felnevetett. De
nem olyan halkan, hogy Mat ne hallhassa! A Fényre, egy nő egyetlen
kurta kis kacajjal jobban tönkre tudja tenni az embert, mint egy kikötői
suhanc, ha egész délelőtt káromkodik! A Fényre!
Kisántikált a kocsiból, és amint lelépett a szekérhez illesztett, ingatag
falépcsőkről, teljes erejéből bevágta az ajtót. A délutáni ég éppolyan
szürke volt, mint a reggeli. Tépett felhők vitorláztak át a borult égen, és
lógott az eső lába. A jeges szél vad hullámokban támadt. Altarában nem
volt igazi tél, de ez a hideg locspocs még a hónál is rémesebb volt. A
tengerről jéghideg esőt és hatalmas, vad viharokat hozott a szél, és ha
épp nem esett, akkor is olyan nyirkos volt a levegő, hogy az ember már
a puszta gondolatába is belevacogott. A föld még akkor is cuppogva engedett
a csizmája alatt, ha épp száraz idő volt. Mat összeráncolt homlokkal
sántikált el a kocsitól. Nők! Pedig Aludra egész csinos volt! És
tudta, hogy hogyan kell tűzijátékot csinálni. Harangöntő? Talán két nap
alatt is ki tudja találni... Feltéve, hogy Aludra nem kezdi el a szerelmével
üldözni. Mostanában mintha egyre több nő nézte volna érdekes vadászzsákmánynak.
Vajon Tylin változtatta meg, hogy most már a többi
nő is úgy nézett rá, mint valami különösen kívánatos édességre? Nem!
Ez nevetséges! A szél belekapott a köpenyébe, és szinte letépte róla, de
Mat úgy elmerült a gondolataiban, hogy szinte észre sem vette. Két karcsú,
hajlékony nő - alighanem akrobaták voltak - érzékien rámosolygott,
mikor elment mellettük. Mat visszamosolygott, és mereven meghajolt.
Tylin nem változtatta meg. Még mindig ugyanaz volt, aki annak előtte.
Luca cirkusza most már vagy ötvenszer akkorára nőtt, mint amiről
Thom mesélt, vagy akár még annál is nagyobbra, és a színes sátrak, kocsik,
szekerek kusza összevisszasága egy jókora falunyi területet betöltött.
Számos mutatványos a rossz idő dacára is kijött gyakorolni. Egy lobogó
fehér blúzt és még Maténél is szűkebb nadrágot viselő nő ide-oda
ugrált a két pózna közé kifeszített, víztől csöpögő kötélhintán, aztán ledobta
magát, és az utolsó pillanatban akasztotta csak meg a lábfejét a
kötélen, mielőtt a földre zuhant volna. Utána megpördült, és két kézzel
elkapta a hintát, visszamászott az ülésbe, és újrakezdte az egészet.
Kicsivel odébb egy fickó egy tojás alakú kerék tetején rohangált. Vagy
húsz láb hosszú lehetett a kerék, és a férfi egy kis emelvényen ugrált,
ami még annál az őrült kötéltáncos nőnél is magasabbra vitte, mikor
épp a tojás keskenyebbik végénél járt. Mind a ketten ki fogják törni azt
a fényverte nyakukat, de meg is érdemlik! Mat ezek után egy meztelen
felsőtestű férfit nézett meg magának, aki három fényes labdácskát gurított
végig a karján és a vállán anélkül, hogy a kezével is hozzájuk ért
volna. Ez máris érdekesebb volt. Szinte kedvet kapott hozzá, hogy ő is
kipróbálja. Azoktól a labdáktól legalább nem törhet el semmije, és nem
is apríthatják miszlikbe. Mostanában épp eleget kötözték ahhoz, hogy
soha többé ne akarjon megsérülni! De igazából a lovak érdekelték.
Sok, sok ló volt a cirkuszban, és most is vagy két tucat jó melegen felöltözött
munkás lapátolta el alóluk a trágyát. Több száz ló! Luca állítólag
menedéket nyújtott egy seanchan állatidomárnak, és jutalmul maga
Suroth úrnő írt neki egy nyilatkozatot, hogy megtarthatja az összes állatát.
Mat saját lova, Pipi szerencsére megúszta, hogy elkobozzák a seanchanok,
mert a Tarasin palota istállójában volt, de a férfi éppúgy nem
tudta kilopni onnan, mint ahogy nem tudta volna visszaszerezni a seanchanoktól
sem. Tylin akár pórázt is vethetett volna a nyakába, akkor
sem tudta volna jobban magához kötni!
Nehéz volt otthagynia a lovakat, de úgy vélte, a legrosszabb esetben
megkéri Vanint, hogy lopjon el párat. De csak ha nem jutnának dűlőre
Lucával. Azok alapján, amiket Mat hallott Vaninről, a férfinak ez még
annyira sem lenne megerőltető feladat, mint hogy felemelje a söröskorsóját,
és igyon az egészségére egyet. Bármilyen kövér volt is a férfi,
könnyedén el tudta lopni és meg tudta szelídíteni akár a legvadabb lovat
is! Mat csak abban nem volt biztos, hogy ő maga kibírna akár egy
mérföldet is nyeregben. De akkor sem ártott, ha erre is kidolgoz egy
tervet. Továbbsántikált. Fél szemmel az akrobatákat, zsonglőröket és
egyéb mutatványosokat leste, és azon merengett, hogy vajon miképp
fajulhatott idáig a dolog. Vér és hamu! Hiszen ta'veren volt! Neki kellett
volna irányítania - mit irányítania, megformálnia! - az eseményeket!
És most mégis itt volt Ebou Darban, nem tudott elszökni innen, és
Tylin úgy kezelte, mint valami játékbabát! Még csak azt sem várta meg,
hogy rendesen összeforrjanak a bordái, máris rávetette magát, mint
egy éhes kacsa a kövér földigilisztára! És a tetejébe még mindenki élvezte
is a helyzetet! Mindenki, csak ő nem. Ahogy azokat az áhítatosan
nyáladzó javasasszonyokat elnézte, Nynaeve alighanem mostanra már
vagy ötszáz ilyennek parancsolgat. Amint Egwene rájön, hogy azok a
tomboló, őrült aes sedai-ok, akik kinevezték Amyrlin Trónnak, egyáltalán
nem gondolták komolyan az egészet, Talmanes és a Vörös Kéz Bandája
kimenekítik onnan. A Fényre, lehet, hogy Elayne már a fejére is
tette a Rózsakoronát! Ahogy ő ismeri, már biztos egész Andor ura!
Rand és Perrin alighanem valami kényelmes kandalló előtt iszogatnak
egy pompás palotában, és jókat tréfálkoznak. Mat elfintorodott, és
megdörzsölte a halántékát. Hirtelen mintha vad színörvény kavarodott
volna fel a fejében. Mostanában mindig ez történt, ha Randre vagy Perrinre
gondolt. Nem tudta, hogy mindez miért lehet, és őszintén szólva,
nem is érdekelte. Csak azt akarta, hogy múljon már el végre. És hogy
kijuthasson Ebou Darból. És persze, hogy magával vihesse a tűzijáték
titkát, de ha kénytelen lett volna anélkül elmenni, hát nem habozott
volna egy pillanatra sem. De nem ám!
Thom és Beslan ugyanott voltak, ahol hagyta őket - Luca díszesen kipingált
lakókocsija előtt iszogattak a cirkuszigazgatóval. Mat nem lépett
oda hozzájuk azonnal. Valami megmagyarázhatatlan okból Valan
Luca az első szempillantásban megutálta Mat Cauthont. Mat is viszonozta
az érzelmeit, de neki legalább volt rá oka. Luca arcán mindig öntelt,
olajos mosoly ült, és szégyentelenül kacsintgatott minden útjába
kerülő nőre. És azt hitte, hogy minden egyes lány és asszony csak arra
vágyik, hogy végre megláthassa őt, a híres Luca Valant! A Fényre, hiszen
volt felesége is!
Az említett férfi elhevert egy dúsan aranyozott széken - alighanem
egy palotából emelte el - és széles, nagyúri gesztusokkal magyarázott
valamit Thomnak és Beslannak, akik egyszerű fapadokon ültek mellette.
A férfi élénkvörös köpenyén hatalmas aranycsillagok és üstökösök
éktelenkedtek. Egy kolompár is elszégyellte volna magát a láttukra! A
kocsijától pedig még a legelszántabb közülük is sírógörcsöt kapott volna!
Jóval nagyobb volt Aludra kocsijánál, és az egészet lelakkozták, az
utolsó szögig! Körbe-körbe a hold fázisai látszottak rajta, csillogó ezüstfestékkel,
és különféle méretű és formájú, dús aranycsillagok és üstökösök
fedték az élénk kék és vörös falat. Ebben a környezetben Beslan
szinte hétköznapinak tűnt szárnyaló madarakkal díszített köpenyében,
Thom pedig kifejezetten közönségesnek hatott egyszerű, bronzszínű
kabátjában, sötét köpenyével. Épp az öklével dörgölte le a vörösbort
hosszú, ősz bajuszáról. Mat csak azt nem látta, akit keresett, de ahogy
körbenézett, észrevett egy nagyobb csoport nőt egy közeli kocsi mellett.
Különféle korúak voltak, a meglehetősen fiataltól az egészen öregig,
de mindegyikük vidáman kuncogott valamin, amit körbeálltak. Mat
sóhajtott egy nagyot, és megindult feléjük.
- Ó, egészen egyszerűen nem tudok dönteni! - hallatszott egy kisfiú
éles hangja a nők közül. - Ha rád nézek, Merici, úgy érzem, még sosem
láttam ilyen gyönyörű szempárt, de ha feléd fordulok, Neilyn, a te szemed
a legszebb! Gillin, az ajkad olyan, mint az érett cseresznye, és Adria,
a legszívesebben megcsókolnálak, olyan friss vagy és kívánatos! És
a nyakad, Jameine, kecsesebb a hattyúénál is...
Mat elfojtott egy káromkodást, és meggyorsította a lépteit. Halk bocsánatkérések
közepette átvágott a nőkön. Olver ott állt középen. Az
alacsony, sápadt fiú látható élvezettel méregette a hallgatóságát, és szélesen
vigyorgott. Mat attól tartott, hogy a nők már csak ezért a csibészes
mosolyért is félholtra verik.
- Bocsássanak meg neki - motyogta Mat, és elkapta a fiú kezét. -
Gyere csak, Olver! Ideje visszamennünk a városba! Ne lengesd már a
köpenyedet! Bocsássanak meg neki, tényleg nem tudja, miket is beszél!
Nem is tudom, honnan vesz ilyeneket!
Szerencsére a nők csak nevettek, és megsimogatták Olver haját, miközben
Mat sietve elrángatta a fiút. Páran még azt is mondták rá, hogy
csuda édes kölyök! Az egyik asszony benyúlt Mat köpenye alá, és megcsípte
a férfi fenekét! Nők!
Amint kiértek az asszonyok gyűrűjéből, rosszallóan végigmérte a vidáman
ugrándozó fiát. Olver sokat nőtt, mióta Mat először látta, de
még mindig alacsonyabb volt a koránál. És ezzel a széles szájjal, meg
ezekkel az elálló fülekkel sosem lesz jóképű!
- Komoly bajba keverheted magad, ha így beszélsz a nőkkel - szidta
össze Mat. - A nők azt szeretik, ha a férfi csendes és jól nevelt! És
visszahúzódó! Visszahúzódó, no meg egy kicsit félénk! Gyakorold ezen
erényeket, és nyert ügyed lesz velük!
Olver tátott szájjal, hitetlenkedve meredt rá, és Mat elkeseredetten
sóhajtott egyet. A kölyöknek vagy egy tucatnyi fogadott nagybátyja volt,
és rajta kívül mindegyik csak rosszra tanította.
A fiú mosolya azonnal visszatért, ahogy meglátta Thomot és Beslant.
Kirántotta a kezét Mat szorításából, és nevetve odaszaladt hozzájuk.
Thom tanítgatta hárfán és furulyán játszani, Beslan pedig a kardvívás
művészetébe avatta be. A többi önagybácsiö számos újabb, és gyakran
egészen meglepő dologba vezette be a fiút. Mat úgy tervezte, hogy
megtanítja neki a botvívást és a hosszú folyóközi íj használatát, amint
elég jól lesz ahhoz, hogy kiálljon akárcsak egy kölyök ellen. Őszintén
szólva, nem is akarta tudni, hogy a kölyök mit tanulhat Chel Vanintól,
vagy a többi emberétől.
Amint Luca meglátta Matet, felkelt díszes karosszékéből, és önelégült
mosolya savanykás fintorba fulladt. Végigmérte az érkezőt, és széles
mozdulattal maga köré kanyarította azt a nevetséges, színes köpenyt,
majd mély, színpadias hangján bejelentette:
- Igazán elfoglalt ember vagyok! Rengeteg dolgom van! Lehet, hogy
nemsokára abban a megtiszteltetésben lesz részem, hogy maga Suroth
úrnő látogat el hozzám egy magánbemutató erejéig!
Búcsúzás nélkül vonult el. Csak fél kézzel fogta a melléhez a köpenyt,
és a súlyos ruhadarab szabad szárnya úgy csapkodott utána,
mint valami vérvörös zászló.
Mat szorosan maga köré csavarta a köpenyét. A köpeny azért volt,
hogy átmelegítse az embert, nem azért, hogy úgy nézzen ki benne,
mint valami zászlórúd. Már találkozott Suroth-tal a palotában, bár sosem
nézte meg magának a nőt. Így is épp eleget látott belőle. Többet is
a kelleténél! El nem tudta képzelni, hogy ez a nő arra vesztegetné az
idejét, hogy megnézze Valan Luca Nagyszerű Utazó Cirkuszát és a Csodák
és Varázslatok Döbbenetes Bemutatóját, amint azt a két magas rúd
között kifeszített, élénkvörös betűkkel megfestett selyemzászló tudtául
adta a nagyközönségnek. De ha Suroth valóban eljön, alighanem csak
azért teszi, hogy megegye az oroszlánokat. Vagy hogy halálra rémítse
őket.
- Beleegyezett, Thom? - kérdezte halkan, és utálkozva Luca után nézett.
- Vele mehetünk, mikor elhagyja Ebou Dart - válaszolta a viharvert
öreg mutatványos. - Persze nem ingyen! - Felhorkant, és fújt egy nagyot.
Fehér bajsza csak úgy lobogott, és a férfi mérgesen a hajába túrt.
- Ennyiért bárhol máshol királyi ellátásban lenne részünk, de ahogy én
Lucát ismerem, nyomorogni fogunk! Nem hiszi azt, hogy bűnözők vagyunk,
hiszen még mindig szabadon kószálhatunk, de tudja, hogy menekülünk
valami elől. Ha nem így volna, másképp hagynánk el Ebou
Dart. Sajnos nem akar elindulni a tavasz beállta előtt!
Mat végigfutott a kedvenc káromkodásain, de egyiket sem érezte
elég erősnek. Nem akar elindulni a tavasz beállta előtt! A Fény tudja,
hogy Tylin mit tesz vele addig, vagy mire veszi rá! Talán nem is olyan
rossz ötlet, hogy Vaninnal lopasson el pár lovat!
- Legalább lesz időm kockázni! - mondta, mintha mit sem számítana
az a pár hónap. - Ha tényleg olyan sokat kér, mint mondod, nem árt kikerekíteni
egy kicsit az erszényemet! Azt meg kell adni, hogy a seanchanok
tudnak veszteni! - általában igyekezett óvatosan bánni a szerencséjével,
és ennek hála még senki sem akarta átvágni a torkát, mert azt
hitte, hogy csal. Legalábbis mióta már elhagyhatta a betegágyát, nem
voltak ilyen gondjai. Eleinte azt hitte, hogy végre szerencséje van, vagy
hogy a ta'veren létnek valóban vannak jó oldalai is.
Beslan komoran végigmérte. A karcsú, sötét hajú fiú alig volt fiatalabb
Matnél, és mikor először találkoztak, léha, felelőtlen kölyök volt
még. Alig lehetett elrángatni a kocsmákból, különösen, ha nők vagy
párbajra kész férfiak voltak a környéken. Mióta a várost elfoglalták a seanchanok,
nagyon megváltozott. Számára a megszállás komoly dolog
volt.
- Anyám nem örül, ha rájön, hogy segítettem a csinoskájának megszökni
Ebou Darból, Mat! Képes lesz hozzám adni valami kancsal banyát,
akkora bajusszal, mint egy taraboni gyalogos!
Mat még ennyi idő után is elfintorodott, ahányszor csak Beslan szóbahozta
a dolgot. Nem tudta megszokni, hogy Tylin fia úgy véli, a világ
legtermészetesebb dolga, hogy az anyja úgy viselkedik Mattel, ahogy.
Jó, persze, azt Beslan is belátta, hogy Tylin mostanában kicsit túlságosan
is erőszakos Mattel - csak egy kicsit, ám ez még belefér! -, de csak
ezért ment bele, hogy segítsen. Beslannak volt képe olyasmiket mondani,
mint hogy az anyjának szüksége van Matre, hogy elfeledhesse,
milyen megalázó egyezségekbe kényszerítették a seanchanok! Mat néha
már azt kívánta, bárcsak otthon lehetne, a Folyóközben, ahol legalább
tudta, hogy miről mit gondolnak az emberek. Néha legalábbis
tudta.
- Most már visszamehetnénk a palotába? - kérdezte Olver, bár a
hangja tele volt követelőzéssel. - Olvasásórám lesz Riselle úrnővel.
Hagyja, hogy a keblére hajtsam a fejem, miközben felolvas nekem!
- Ez aztán figyelemreméltó eredmény, Olver! - mondta Thom, és végigsimított
a bajszán, hogy elrejtse a mosolyát. Odahajolt a két férfihoz,
és halkan folytatta, hogy a kölyök ne hallhassa, mit mond. - Az úrnő
engem arra szokott megkérni, hogy játsszak neki hárfán, mielőtt én is
azon a csodálatos párnán nyugtathatnám a fejem!
- Riselle először mindenkit megdolgoztat - kuncogott Beslan mindent
tudóan, és Thom döbbenten meredt rá.
Mat felnyögött. Ezúttal nem a lába fájt, és nem is az zavarta, hogy
Ebou Dar határain belül láthatóan minden egyes férfi maga választotta
ki, hogy kinek a keblére hajtsa a fejét, az egy Mat Cauthont kivéve. Azok
az átkozott kockák ismét megcsörrentek a fejében. Valami rossz közelgett.
Valami nagyon, nagyon rossz közelgett felé.
Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Robert Jordan: A tél szíve II. (részlet 1.). Létrehozás: 2003. december 18. 01:07:18 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20 | Nyomtatási forma |
|