I. helyezett (I. kategória)
Éjre éj és napra nap
Tovatűnő pillanat
Napra nap és éjre éj
Örök harc az életért...
Korok köde lengi be a
Hideg-holt mezőt
Eltakar és megmutat
Megannyi szemfedőt
Sikolyok és jajszavak
Harsognak szerteszét
Holt ima és gyászmise és
Üres szentbeszéd
Csonttemető, sírhalom
Kipusztult ősi föld
Hol annyi harcos vére hullt
S hol ember embert ölt
Rozsdás kopja, repedt pajzs
Törött kard egyaránt
Mint vérből sarjadt csúf virág
Hirdetik a HALÁLT...
Halott e táj, szürke, csupasz
Mint halandók léte
De hiába keresnéd, itt
Elkerül a béke, mert
Rothadt húsú, csontos kezek
Túrják fel a földet
Tekintetük néma parancs
Pusztítsd el és öld meg
Majd izzó szemű borzalom
Ölt testet hirtelen
Kriptán imbolygó lidércfény
Lázas félelem
Teste körül hullámzik
A hideg levegő
Holt kezek markolta fegyver
S halott, nyers erő
És gúnyos kacaj hangja csattan
Istentelen ének
Vámpírfog nyomán patakként
Árad forró véred
S ha ezek után sem kísért még
Az elbukottak sorsa
Életednek majd véget vet ő
A holtak lordja...
Mert vándor, kit az ősök vére
Új kalandra hív
Féld és rettegd azt a harcot
Mit a holt s az élő vív
Hisz oly törékeny fonállal
Tapad testhez a lélek
Egy csontkéz könnyen eltépi és
Véget ér a léted.
I. helyezett (II. kategória)
Miért a keserv szüli a legjobb verseket,
miért a könny írja a legszebb rímeket,
miért a szenvedés a legszebb csillogás,
miért mondják minderre: csodás?
Hogy adhat erőt a kudarc,
miért küzd, ha értelmetlen a harc,
hogy léphet újra ha tudja, elbukott
s ha leütik miért áll fel legott?
Honnan e különös erő,
mi lehet e hatalmas titok,
hogy lehet újra élő,
ami már teljesen halott?
A remény a különös erő,
az akarat a hatalmas titok,
az álmok adják az életet
annak, mi teljesen halott.
Így lesz könnyed a legszebb gyémánt,
így válik tiszta rubinná véred,
s igaz álmaid nyomán,
a dicső holnapot éled.
I. helyezett (III. kategória)
Mindenki bosszús, mindenki fáradt,
mindenki átkot szór a világnak,
senki sem örömében fakad dalra,
csak ha a lelkét búbánat marja.
Szomorú versekre sötétek jönnek,
átalmossák rímeik a könnyek.
Nem szólnak bárdok a kékellő égről
vagy a nyíló rózsa lángvöröséről;
szólnak ehelyett a lélek bajáról,
elhagyott szerelmes nagy fájdalmáról,
magányos ember üres szobájáról,
széles e föld rosszra fordulásáról.
S a víg bárd, ki társai sírását hallja,
nem tud már fakadni örömteli dalra,
csak hallgat egyedül s a körmét rágja.
Festene szívesen színt a világra,
de minek hadonásszon az ecsettel?
Senki sem látja azt lehajtott fejjel.
II. helyezett (I. kategória)
Felettünk borult az ég
A füvet tépi a szél
Halálra vár a had
Szemközt az ellen:
Tengernyi kard
Körülöttem komor arcok,
Senki nem szól, néma a táj,
Hallgat a természet is,
minden a Végre vár
Kürtszó hasít a csendbe
Beleremeg minden szív
Meglódulunk mindannyian,
Minket a halál hív
Szemből is rohannak felénk
Ezer üvöltő bátor arc
Kezükben végzetünk
De velük mi végzünk majd
Egymásba fonódnak a sorok
Egy harcos áll elém
Egymásnak rontunk
Pengéjéhez csapódik az enyém
Különös tánc ez
Mit az ösztön hajt
A zene: a vég üteme,
Mely ritmusra lendül a kard
Egy elrontott mozdulat
Fém hatol a húsba
Vér ömlik a földre
Kiáltás száll az égbe
Körülvesz a hömpölygő ember-áradat
Sok élet-fonal megszakad
Ahogy egyik lélek
A másik torkába harap
A csata sűrűjébe vetem magam
Csapásaim nyomán újra vér fakad
Ölök, gyilkolok rendületlen
Hisz e nélkül én halok majd
Nem tudni mennyi idő múltán
Felemelem tekintetem
Némán állok percekig
Míg legyőzöm döbbenetem
Véres, csonka testek mindenütt
Nyögések zaja üli meg a tájat
Néhány felcser bolyong céltalan
De élőt már nem találnak
Előttem a földön egy ismerős arc
Megmozdul, de segíteni már nem lehet
Tehetetlen nézem
Ahogy a test a lélek után nyúl,
De vissza az már nem mehet
Dögszag, keselyűk, pusztulás
Ezer és ezer céltalan halál
Értelmet nem nyerhet a tett
Mi ennyi élőt a semmibe ránt
A halottak közösek
Együtt földeljük őket
Nem számít ki melyik oldalon állt
Az előbb még kardot szegezett nekem valaki
S most velem állít fejfát
Mindent áthat a Gyász
Leülök, nem bírom a zajt,
Ahogy konok fejemben
Össze-vissza csapódva
Kínoz a bűntudat
MIÉRT?
Kiáltom az ég felé
De választ lelkem nem remél
Arcom véres kezembe hajtom
Sírok csendesen
"Mit tettem...?"
Majd felállok
S a friss hantok közt lépdelve
Elhagyom a harc mezejét
II. helyezett (II. kategória)
Néha ördög, néha angyal,
néha bevonnád arannyal,
néha szurok, meg toll kéne,
hogy azt kenjed a képére.
Néha hívod, néha bánod,
hogy meglátta a világot.
Néha megtipor a lába.
Néha büszkén nézel rája.
Néha vonz és néha taszít,
ragyogása néha vakít.
Néha vár és néha várat.
Néha birtokolhatsz százat,
néha száz vesz birtokába,
néha csak egy ejt fogságba.
Néha ostoba az arca -
néha ez csak álca rajta.
Néha sír, és néha kacag,
néha boldog dalra fakad,
néha mérges, néha fáradt.
Néha kincse a világnak.
Néha átok, néha áldás.
Néha egy néma kiáltás.
Néha sátán, néha isten.
Néha rájössz, párja nincsen.
II. helyezett (III. kategória)
Zöldellő bozót, erdő, mező
e táj látványa lenyűgöző
lágy szellő réti füvet fésül
távolból mennydörgés: valami készül.
Morajlik a föld
madarak rebbennek,
semmi sem áll ellen
a pusztító tűzförgetegnek.
Toronymagas lángoszlopok
perzselik az eget
kínjában az anyaföld
serceg-sistereg.
Lángok mindenütt
amerre csak látok
felégetik, elpusztítják
e gyönyörű világot.
Aztán csend
mindenütt síri csend
Üszök, kihúnyó parázs,
tengernyi korom,
kopár, kiégett föld
romba dőlt torony.
Fekete a föld
fekete a világ
a túlélők szívében
szomorú, néma gyász.
Árvák, özvegyek
testvérüket sirató emberek
keserűség, fájdalom,
de vajon ki tette ezt?
Egy ember volt,
ki azóta istenné változott
gaz, gyilkos Dornodon
örökre légy ÁTKOZOTT!
II. helyezett (III. kategória)
Ez a föld itt a csend sivatagja,
álomba ringató útján haladsz ma.
Egyenes úton haladsz, könnyű neked.
Egyenes úton, mi sehova se vezet.
Ez a föld itt a csend sivatagja,
ezernyi fájdalom homokba fagyva.
Járod az utat a kavargó porban,
járod az utat lassan, nyugodtan.
Ez a föld itt a csend sivatagja,
benne egy titok, némán, elhagyva.
Kavargó porban keresed az utat
egy nyíl a földön visszafelé mutat.
Ez a föld itt a csend sivatagja,
fáradtan, lassan, némán haladva
továbbmész a sárga porban,
előrehaladsz a sorban.
Ez a föld itt a csend sivatagja,
letörten haladsz, de még kutatva.
Már csak a kivezető utat keresed,
reméled élsz még addig... egy keveset.
Ez a föld itt a csend sivatagja,
távolról hallatszik vízesés hangja.
Tarajos hullámok mossák a partot,
folytatod... nem adod fel a harcot.
Ez a föld itt a csend sivatagja,
fehéren pihenve egyhelybe rakva
az elszáradt csontok hevernek
kik az útnak nekivágni mertek.
Ez a föld itt a csend sivatagja,
a sárga porban vakon matatva
letörten haladsz, de még kutatva
"fehéren pihennek egyhelyre rakva".
Ez a föld már nem a csend sivatagja,
először nem érted, nézel a napba.
Hallod a trillázó madáréneket,
érzed a selymes fűt, nem csak képzeled.
Fáradtan nézed a nyugvó napot,
legalább túlélted, újra láthatod...
fáradtan nézed, majd mindent feladva
visszamész újra a sivatagba.
III. helyezett (I. kategória)
Gördül a kő, szikla hasad
Építkezés gyorsan halad
Törpe mester kőből falat
S tetőt emel, pillért farag
Távolabb áll, művét nézi,
Megszemléli, méricskéli
Elégedett, múzsa akad:
Az építész tollat ragad.
Kövek között, a föld alatt
Ásó vasérc-telért kutat
Fárad a test, izzad a kéz
Nem baj, ha ón, nem baj, ha réz
Törpe bánya, kincset rejtő,
Sosem üres, sosem meddő
Csákány nyomán telér fakad
Törpe bányász büszkén kacag.
Kőkalapács vígan koppan
(minden pénzem ércért kaptam!)
Izzik a vas, kohó rottyan
Üllő csendül, szikra pottyan
- talpig vasban, s fegyver kézben -
Harcos fizet aranypénzben
Pajzsok, vértek, pengék, nyilak
Fegyverkovács dalra fakad.
Kúp oldalán ezer talány
Törpe agyán kifog talán
Rejtély búvik minden zúgban
Szakadékban, mínoszkúpban
Ősi láda? Kulcs a zárba!
Ajtó nincs, mi útját állja
Tör előre a harcra-kész
Dühös-erős törp vitéz.
Munka végén megpihenhet
Álma nyugodt, békét lelhet
Messze mélybe, bércek alá
Vágy a törpe szíve talán,
Bölcsődalra emlékezik
Dicső múltra. S elképzeli
A Nagy Ősök Nagy Csarnokát
Hallgasd a törpék dalnokát!
III. helyezett (II. kategória)
Érj hozzám úgy, mint akkor, régen,
Azon a lopott, édes éjszakán;
Csókolj, hogy sikoltson a vérem,
És ha lehullott már minden ruhánk,
Szoríts magadhoz, hogy érezzem
Bőröd édes-finom leheletét,
Súgd a fülembe, hogy én lettem
Neked a minden, kezdet és vég;
Tégy látóvá, mert én, ostoba, vak,
Nem láttam, szemeid csillagok;
Mondd, ez örökké így marad;
Szeress, mint én szeretlek téged,
Ölelj magadhoz, most, hogy itt vagyok -
Maradj velem, míg véget ér az élet.
III. helyezett (III. kategória)
Harcolhattam volna,
De nem mertem, nem hittem.
Immár elvesztettelek.
Keservem hiába szól ma...
Tegnap még velem nevettél,
Tegnap még engem szerettél,
Tegnap még értem küzdöttél,
Mára már eltűntél...
Hittél bennem, s remélted,
Egyszer tán megszeretlek,
S örökre veled leszek.
De ezt sosem mertem.
Aztán egy nap nem voltál.
Hiába kérdeztelek, nem válaszoltál.
Hiába kerestelek, elbújdokoltál.
Hiába szerettelek már, elhagytál.
Tudhattam volna: türelmed véges.
S a tűz, ha nem szítják, ellobban.
Mást már nem érzel irántam:
Csalódtál. S ezt még meg is értem...
