Christopher Kubasik: Anya meséje (részlet)Akkor éjjel összecsomagoltam, hogy az apátok után menjek.
Tellar gondjaira bíztalak benneteket. Ott maradtatok a padlón fekve. Reggel akartam elindulni, hogy elbúcsúzhassak tőletek. Otthon összekészítettem a szükséges holmikat, és apró zacskókba csoportosítottam a varázslatok komponenseit. Késő volt, fáradt is voltam, legalább negyedóránként megálltam nagyot sóhajtva, és eltűnődtem, miért akarom megkeresni apátokat. Ha bajt és veszélyt keres, az az ő dolga. Miért kellene beleavatkoznom?
Nos, az indok a következő: bár más okból, de ő is megtette volna értem ugyanezt. Képtelen lettem volna rá, hogy cserbenhagyjam.
Miközben bepakoltam a ruhákat és a többi holmit Wisher nyeregtáskájába, meghallottam az első sikolyt.
Elmémben rohangáltak a gondolatok. Azt hittem, hogy egy sárkány, vagy netán egy horror szabadult be a faluba. A hálószobátok felé indultam, hogy lássam, biztonságban vagytok, s csak ekkor jutott eszembe, hogy Tellarnál alszotok.
Megtorpantam, nem tudván, mit tegyek. Egyre több sikoly és kiáltás töltötte meg a levegőt. Az emberek segítségért könyörögtek. A sikítozás és hörgés felkeltette bennem a harci kedvet. Felkaptam a mágusköpönyeget és belebújtam. Mezítláb futottam ki a házból, bele az éjszakába, végig a nedves talajon.
A faluban több tucat fáklyát láttam. Némelyik fel-alá táncolt a sötétben, ezeket lovasok vitték. Némelyik a földön hevert; a rablók hajították előre, hogy kivilágítsák a falu keleti részét. Kardok villantak élénk vörös fénnyel. Egy fehér hálóinges alakot cipelt el két támadó. Lovasok üldözték a szántóföldekre menekülőket.
Két alak, egy tömzsi férfi és egy nő vágtatott felém a falu kis utcáján. Nevettek, amíg fel nem ismerték rajtam a máguspalástot. Akkor meghúzták a lovak kantárját, hogy megállítsák őket. Elkéstek.
Elővettem két hegyikristályt a zsebemből, és a férfi felé hajítottam. Ahogy a kristályok átszelték a levegőt, jéglánccal összekötött buzogányokká változtattam őket. A férfi szeme elkerekedett, ahogy a fagyos fegyver a nyaka köré tekeredett. A két buzogány nagyot lendülve megszorította a láncot, és az mélyen a húsba mélyedt.
A nő felém fordította a lovát, mikor veszélyben látta a társát. Kardját felemelve támadt, egyértelműen nem foglyulejtési szándékkal. Ahogy közeledett, a csata okozta pánik újra eltöltötte az elmémet. Gondolatban végigfutottam az általam ismert összes varázslat listáján, kétségbeesetten keregélve azt, amelyik a leghatásosabb lenne a jelen helyzetben. Mindeközben azonban egyáltalán nem mozdultam meg. Végül felhagytam a töprengéssel, mivel a nő már csak néhány lépésnyire volt. Térdre zuhantam, és belenyúltam a pocsolyába, amelyik felé a ló közeledett. Mereven összpontosítva megnyitottam elmém az asztrális síkra, ahol a mágia keresztülfolyik a valóságunkon. Ahogy a kristályokat láncos buzogánnyá változtattam, most úgy módosítottam a tócsán és a vizén is. A földdarab meghajlott az akaratom súlya alatt, s a pocsolya egyre mélyebb és mélyebb lett, mígnem a beletrappoló hátas süllyedni kezdett, és előrebillent. Ijedtében nyerítve lehajította lovasát, hogy kimászhasson a már szügyig érő vízből. A kard messzire repült, a nő pedig mellettem landolt a sárban. Egy tőrt húztam elő a palástom alól, hogy az előttem álló feladatot egy egyszerűbb módszerrel oldjam meg. Ahogy fel akart tápászkodni, a tőr hegyét a szegecses bőrvért gallérja fölé irányítottam, és a nyakába döftem. Vér bugyogott fel, melegen folydogált. A nő kegyelemért könyörgött, s én kirántottam a tőrt, így még több vér folyt ki a seben.
Tudjátok, akkor csak ti jártatok az eszemben - és halálra volt ítélve mind, aki utamba állt, és meggátolt abban, hogy eljussak hozzátok.
A férfi közben leszedte a jégláncot a nyakáról és vissza akart nyargalni a falu keleti részébe, a harc sűrűjébe. Újból éteri síkra tereltem a gondolataimat, és a természet törvényeinek befolyásolására irányuló képességeimet használtam. Kezem hátraemeltem a vállam mögé, és ahogy a mozdulat véget ért, egy jéglándzsa formálódott a semmiből, és a tenyerembe simult. Előrelendítettem, és az fagyosan hasította a levegőt, hópihéket hagyva maga után amerre repült. Mélyen belevágódott a férfi hátába, aztán nagyot roppanva eltört. A nyél egy része a testbeágyazva maradt. A lovas még élt, de már nem volt tudatában, hol van. Hozzárohantam, lerángattam a lóról, csak azért, hogy magam üljek nyeregbe. Alig tíz perc alatt értem Tellarhoz, kétségbeesetten, hogy megvédjelek titeket.
Mikor odaértem, a kardmester, akitől a fosztogatók hírét hallottuk, négy támadó ellen küzdött Tellar háza előtt, az ajtót védve. Az ellenfelei - emberek és elfek keveréke - dühödten csapkodtak felé a kardokkal. A nő kivédte a támadásokat, de nem tudott sikeresen visszatámadni. Mikor meglátta, hogy közeledem, megkönnyebbülten elmosolyodott. Elengedtem a ló kantárját, összeütöttem a tenyerem, és egy lángot hoztam létre, amit a kardjára bocsájtottam. Ellenfelei riadtan léptek hátra. Egy fél pillanat alatt kettőt csapott az elbájolt karddal. Két ellenfél a földre zuhant, erősen véreztek.
Samael, akkor hallottam meg a hangod, ahogy engem hívsz. Felnéztem Tellar második emeleti ablakára, és láttam, ahogyan mindketten engem néztek. Lángok közeledtek hozzátok, és füst ömlött ki az ablakon. Rajtatok kívül mindenről megfeledkeztem.
Hiba volt.
Egy ellenséges varázsló alkotta tűzlabda csapódott a bal oldalamba. Vörös fénye megvakított, s megbénultam a bőrömbe harapó forróságtól.
Sikoltottam - ezer madár füttye töltötte meg a fülem. Addigra már lezuhantam a lóról. A testem bal oldala, az arcomtól a csípőmig iszonyatosan fázott, még akkor is, mikor a lángok beleharaptak a húsomba. Bal karom vadul csapkodott.
Felpillantottam az ablakra, és láttam, ahogy döbbenten, elborzadva bámultok le rám. Könnyek gyűltek a szememben. Nem akartam, hogy így lássatok - egyszerre szégyenkeztem és féltem.
Az ujjaim a puha talajba mélyedtek, ahogy megpróbáltam a jobb kezemre támaszkodva felkelni. Fájdalom hasított belém minden mozdulatra, mégis fel akartam állni.
Hirtelen egy pár cserzett bőrcsizmát láttam, ami olyan közel jött, hogy teljesen kitöltötte a látóteremet. Olyan érzés tört rám, mintha gyermek lennék egy mérges felnőttel szemközt. Az egyik csizma hátrahúzódott, hogy arcon rúgjon. Jobbrabillentem, de nem elég gyorsan, s a csizma előrelendült. Minden elsötétült előttem, és egy kis időre elfelejtettem, hol vagyok, mi történik. Aztán éreztem, ahogy arcom a földre zuhan. Újra fel akartam kelni, próbáltam egy varázslatot hívni - azt hiszem, a tűzlabdát. Az asztrális síkra akartam terelni a gondolataimat, de nem sikerült, nem tudtam gondolkozni, koncentrálni.
A csizmás láb újra felém közeledett. Megpróbáltam elkapni a jobb kezemmel. Esélyem sem volt. Újból az arcomba vágódott.
A hátamra gördültem. Nagydarab férfi bámult le rám, vonásai sötétek, dühösek voltak, mocskos fogaival rám vigyorgott. Fejem elfordítva láttam, ahogy a kardmester adeptust az ellenség bekeríti, harcát folyékony fáklyafény ragyogta körbe. Egyik ellenfele hirtelen keresztüldöfte kardját a nő hasfalán. Az levegőért kapkodott, arcára ráfagyott a fájdalom, aztán egy másik kard suhant a válla felé.
Balomon egy mozdulat vonta magára a figyelmemet. Ahogy odapillantottam, láttam a csizmát magasan a fejem fölé emelkedni. Ami ezután történt, arra nem emlékszem. Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Christopher Kubasik: A vágyódás gyűrűje (részlet). Létrehozás: 2004. március 2. 13:24:27 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:19 | Nyomtatási forma |
|