Keresztelőm története (Túlélők Földje novella)

Hóó-hoppá! Nem volt egy vidám csúszdázás, pláne fejjel lefelé, de azt hiszem megérte! Ennek örömére rögvest éktelen sivalkodásba kezdtem. Nem hatott meg, hogy gyengéd kezek emeltek fel, s ringattak csitítgatva. Ráadásul mindenem ragacsos volt, ezen valami zöld izével próbáltak segíteni, maszatolják rajtam a ragacsot, naná hogy még jobban ordítottam! Aztán lassan megnyugodtam, mert valami rózsaszín bigyót nyomtak a számba, és kicsi erőlködéssel finom meleg valamit tudtam belőle szerezni. Mindjárt másképp láttam a világot! Teli hassal vígan szundítottam egy kicsit.

Másnap reggel gügyögő hangokra lettem figyelmes. Feltehetően nekem szólt, így hát elkezdtem figyelni. A szövegben többször ismétlődött, hogy Variola Vera, egyszer próbaképpen a beszélő arcba néztem, amikor ezt hallottam. Az arc rögtön felragyogott, s boldogan tovább szónokolt. Hamar kiderült, hogy ő a „mami”, meg „Polli Morfia”. Hát akkor most melyik? Fene se érti! Jajjj! Végigpillantottam magamon, s tiszta zöld vagyok! Mami, hát kellett neked azzal a zöld bigyóval törölgetned? Azonnal hatalmas bömbölésbe kezdtem, de rögtön befogták a számat a már ismert rózsaszínnel. Hmmm! Nem is olyan rossz! Ha minden sírásért ez jár, többet fogok bömbölni. A zöld izé meg majd csak lekopik.

Sétára indultunk. Kiderült, hogy egy városban vagyunk. A mami mondta, hogy itt sok-sok ház van, meg ember, meg még sok egyéb. A városokat is elnevezik, mint engem, mint mindenkit. Ez itt Huertol.

Erre a városra még sokáig fogok emlékezni, hiszen itt esett meg velem életem első kalandja. A mamival elraboltunk egy lényt. De nem azért, mert gonoszak vagyunk, hanem mert tévedés volt. Azt hittük jót teszünk, aztán kiderült, hogy mégse. Amikor már kezdtem beleélni magam, hogy lesz egy játszótársam, a mami kijelentette, hogy visszavisszük a helytartónak, mert az övé. De én nem akarooom! Ám ezúttal hiába volt minden visítás, így kellett tennünk. Még kaja sem járt mint máskor.

A kaland viharos távozást vonzott magával. Tisztán emlékszem rá, hogy amikor kiléptünk a városból, szelíd szép táj húzódott előttünk, majd egy zökkenést éreztem, s máris magas hegyek tornyosultak előttünk. Nagyon meglepődtem, aztán a mami lemondta, hogy most teleportáltunk. Azután kiderült, hogy ezek a hegyek még nem is magasak, sőt egész kicsikék. Sajna ezeket még magasabbak követték.

Uncsi volt ez a folytonos föl-le mászkálás, nem értettem, hogy most miért nem teleportozunk, hiszen úgy olyan egyszerű. De a mami fáradt volt hozzá. Hát akkor csak kutyagoljunk!

Útközben rájöttem, milyen hős a mami. Sok-sok randa szörnyfajzat jött velünk szembe az úton, de a mami mindegyiket legyőzte. Csak egy szörny elől kellett elbújni, mert az bántotta volna a mami fémtárgyait. Ekkor még álmomban sem gondoltam volna, hogy vissza fogom sírni ezeket a hegyeket, de a sík terepi vándorlás még ennél is sokkal uncsibb volt. Csak a mami tanítgatásai tették érdekessé ezt az amúgy egyhangú vándorlást. Lassan mindent megtanultam, amit ő tudott, bár sok dologhoz még nem voltam elég nagy, de hát majd megnövök egyszer. Sokat emlegetett a mami egy istent, Sherant, akit ő is szolgál, s aki a természet istene. Sok jó dolgot mondott róla, ezzel szép lassan belém oltotta a természet iránti szeretetet. Idővel minden fa, bokor, egyéb élőlény nevét megtanultam, s azt is, hogy melyik mire jó. Közben, ahogy növekedtem, egyre többet táplálkoztam a természet éléskamrájából. Igaz, ezeket a mami szerezte, de hát végtére is még gyerek vagyok. Néha amikor Sheran oltárra bukkantunk, a mami nekiállt imádkozni, méghozzá igen sokat. Jutalma soha nem maradt el. Egyre jobban éreztem, hogy nekem is őt kell követnem. Az út során az éjszakákat szerettem a legjobban, ekkor mindenünkkel együtt egy bokorrá változtunk, így megúsztuk a körülöttünk ólálkodó tolvajok próbálkozásait, mert ugyan ki is menne oda egy bokorhoz. Először nem értettem a dolgot, de aztán kiderült, hogy a mami alakváltó, ezért tudja ezt megcsinálni.

Azután vége lett a hosszú gyaloglásnak. Egyszer csak odaértünk egy helyre, ahol sok elf volt, meg néhányan más fajokból. Mindegyik nyakában virágszimbólum lógott, mint a mamiéban. Nagy örömmel fogadtak minket. Mindegyik kedvesen megcsipkedte az arcomat, de azt én nagyon utáltam, mert időközben kiderült, hogy nem a lapulevéltől vagyok zöld, hanem így születtem, ráadásul még pikkelyeim is vannak. Így hát érthetően nem szertettem, ha valaki hozzám nyúlt, s ennek érzékeltetésére randa grimaszokat vágtam a nagyokra. A mami ezután nem sokkal lerakott a cuccainkkal együtt, és elment a többiekkel. Hatalmas kőkupac állt egy helyen, akkor még nem tudtam, mi lesz belőle, de lassan kiderült: ezek itt templomot építenek Sherannak. Áhítatos érdeklődéssel figyeltem, ahogy kezdett körvonalazódni a leendő templom formája. Egyszer aztán ennek is vége lett. Felépült a monumentális építmény. Gyönyörűre sikeredett. Amikor végeztek, leültek s úgy látszott tanácsot tartanak. Úgy gondoltam itt az ideje közelebb lopózni. Oda is somfordáltam, elkezdtem hallgatózni. Nagyon meglepődtem, mikor a saját nevem többször kihallatszott a társalgásból. Mit akarnak ezek? Nem sok időm maradt töprengeni, mert erős kéz ragadott a levegőbe. A meglepetéstől szóhoz se jutottam. Glanga Dor Blazeer tartott a karjaiban, s vitt a többiek után, akik a templom felé igyekeztek. Nagyon meg voltam ijedve, hogy mi lesz velem, még Glanga Dor mosolya sem tudott megnyugtatni. Mire beértünk, a többiek már kört alkottak egy nagy halom kaja körül, mi pont a kajahalom felé tartottunk. Ahogy lépkedtünk befelé, néhányan tárgyakat nyomtak a kezembe: móri gyümölcsöt, szárnyas hernyót, a végén Glanga Dortól kaptam egy rókafarkat. Ekkor már nagyon féltem, a mamiért akartam kiáltani, de egy hang sem jött ki a torkomon. A hívek lassan kezdték imáikat mormolni, egyre monotonabb hangon, szinte zsongító volt hallani. Minél többet imádkoztak, a levegő egyre melegebb lett, s halványkék fény kezdett derengeni, ami később egyre vakítóbb lett. A hangulat egyre katartikusabbá vált, s amikor a végsőkig fokozták a szerintem amúgy is fokozhatatlant, hirtelen eltűnt a rengeteg kaja a kezemben tartott tárgyakkal együtt. A levegő vibrálni kezdett, s egy hatalmas emberforma alak vált ki a kékségből. A hívek áhítatos csendben fogadták, minden tekintet rászegeződött, csak én néztem zavaromban mindenfelé. Hangja mennydörgésként visszhangzott:

- Köszönöm híveim, hogy újabb bástyát emeltetek hitünk dicsőségére! – aztán hozzám fordult:

- Éreztem a szívedben az elhatározást, Variola Vera. Nos hát, itt az alkalom, hogy követőmmé válj, áldozataidat elfogadtam. Óvó tekintetem mindenhová követ majd – ezzel eltűnt.

Valami furcsa energia áramlott át rajtam, s nyakamban megjelent a hőn áhított virágszimbólum. Láttam Sherant! Ez zakatolt agyamban, mikor újdonsült keresztapám oldalán kivonultam a szentélyből. Csak lassan kezdett derengeni bennem, mire is leszek képes ezután.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Visszatérés (Túlélők Földje novella).

Létrehozás: 2003. október 6. 09:32:32

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10

Nyomtatási forma