A legfontosabb lecke (Túlélők Földje novella)

Doe hétéves volt, amikor először látott varázslót. Alouan ünnepe volt, a gonoszkodó csínyek és durva tréfák napja, amikor bárki bármit megtehetett, ami nem okozott fizikai kárt másoknak. A gyerekek persze élen jártak az efféle játékban, élvezték a lehetőséget, hogy komolyabb következmények nélkül bosszanthatják a felnőtteket. Doe éppen néhány vele egyívású kölyökkel szaladgált a falu közös rétjén - kifogytak az ötletekből, így hát egymást próbálták belekergetni a patakba -, amikor meglátta az öregembert. Nem látszott rajta semmi különös, akár házaló is lehetett volna, aki faluról falura vándorol abban reménykedve, hogy a világtól elvágott településeken talán elkél az ő szegényes, rossz minőségű holmija is. A kisfiú figyelmét mégis annyira megragadta a ráncoktól barázdált arc, a piszkosfehér, ritkás kecskeszakáll, hogy észre se vette, amint egy társa mögé lopakodik, s meglöki, egyenesen bele a vízbe. A patak nem volt se mély, se gyors sodrású, a meglepett fiúcskának azonban éppen elég volt: köhögve fulladozott az alig méternyi vízben. Pajtásai persze elszaladtak, amikor látták, hogy bajba kerülhetnek, de szerencsére ott volt az idegen. A férfi belegázolt a vízbe, s kirángatta az addigra elkékült arcú fiút, s mintha egész életében ezzel foglalkozott volna, gyakorlott mozdulatokkal kinyomkodta belőle a vizet.

Mint kiderült, Sulbur többé-kevésbé valóban az a házaló volt, akinek Doe nézte. Egész életét azzal töltötte, hogy Yaurrt járta, s ha nem is edényeket, fésűket vagy asszonyi csecsebecséket árult, nem sokkal különbet vagy értékesebbet. Sulbur áruja a látvány volt, az egyszeri - de azért minden faluban megismételhető - csoda, az illúzió, s a tűz, amivel valóban tudott egy-két érdekes dolgot művelni.

Doe és az öreg varázsló barátsága nem az életmentéssel kezdődött - a fiú azt lényegtelennek tartotta -, hanem Sulbur első bemutatójával. Doe-t elbűvölte a könnyedség, amivel Sulbur hol innen, hol onnan varázsolt elő parányi lángnyelveket, melyek hol hidegek voltak, mint egy késpenge, hol égetően forróak, valódi lángok. A mágus minden trükkjét bevetette azon az estén: szivárványt rajzolt a sötét égboltra, röpködő fényecskékkel bolondította közönségét, s végül egy röpke pillanatig elhitette, hogy ég az egész falu. Az öreg tekintete újra meg újra visszatért Doe arcához. A fiú lelkesedése felülmúlhatatlan volt, de nemcsak a látványnak szólt. Nem a csillagokat elhalványító színes csíkokat figyelte, hanem Sulbur kezét; a miért és a hogyan érdekelte, érteni próbálta a csodát.

Aznap este Doe türelmetlenül várta, hogy szülei elaludjanak. Kilopózott, útja Sulburhoz vezetett, aki tudta, hogy jön, bár nem beszélték meg előre. Doe-nak nem kellett kérnie, sem kérdeznie, Sulbur azonnal magyarázni kezdett. A legegyszerűbb trükkökkel kezdte, amelyek még alig mennek túl a bűvészkedés határain, s mire megvirradt, a gyerek maga is végre tudta hajtani őket.

Doe tudásszomja kielégíthetetlen volt, de Sulburnak mennie kellett. Hiába maradt volna szíve szerint akár hosszú hónapokig is tehetséges tanítványával, valamiből élnie kellett. Előadásai kevés pénzt hoztak a konyhára, s igazából egyetlen falu sem fogadta volna be: az egyszerű parasztok csak addig kedvelik az efféle léhűtő komédiásokat, amíg biztosak benne, hogy továbbmennek. Sulbur azonban megígérte, hogy visszajön, s a kisfiúnak ettől a pillanattól kezdve ez az ígéret jelentette az életet.

A sors azonban úgy hozta, hogy egy teljes év kellett ahhoz, hogy Sulbur ismét eljusson Doe falujában. A fiú nem tett szemrehányást, de fanatikus elszántsággal vetette bele magát a tanulásba, mintha csak tudta volna: az újabb leckéig ismét egy évnek kell eltelnie. S mintha a falubeliek szemében ez az idő is túl csekély lett volna, a harmadik, negyedik találkozásukkor már rossz szemmel nézték a vézna öreg mágus és ifjú tanítványa különös barátságát. Hiszen ami elviselhető, sőt szórakoztató volt évente egyszer egy messziről jött ember előadásában, kinek másnapra hűlt helye, az veszélyesnek és félelmetesnek tűnt, amint a mindennapok közelségében bukkant eléjük. Mert Doe nem titkolta egyre növekvő tudását... Hogy is tehette volna, hiszen gyerek volt még, s nem érthette még a felnőttek furcsa viszolygását az ismeretlentől, a megmagyarázhatatlantól. Doe kitaszított lett tehát: az apák megfosztották barátaitól, az anyák eltiltották lányaiktól. A fiú sorsa a magány lett, amit évente egyszer-kétszer oldott csak fel Sulbur, akit ellenérzésük dacára a falusiak mégis beengedtek maguk közé.

Így telt el tíz év. Doe jóképű, bár mindig komor férfivá érett: tizenhét éves volt, akár házasodhatott is volna, ha akadt volna akár egyetlen leány is, ki viszonozta volna vágyódó pillantását. Ám amit az idő Doe-n épített, azt lerombolta Sulburon. A varázsló már járni is alig tudott, tagjait kínozta a köszvény, elméjére időnként homályos fátyol borult. Bár újra Alouan napja volt, aznap nem tartott előadást. Egyenest Doe szüleinek kunyhójához léptetett fakó öszvérén, s reszelős hangján a fiú után kiáltott.

- Búcsúzni jöttem - szólt, mikor Doe már előtte állt.

- Hisz most jöttél csak...

A fiú hirtelen megértette: Sulbur nem csak tőle búcsúzik immár, hanem az egész anyagi világtól. Könnyek peregtek végig az arcán - az az ember készült elhagyni őt, aki valamennyire megértette nagyra törő álmait.

- Sosem találkoztam még senkivel, kinek agya ily gyorsan szívta volna fel a tudást, sem olyannal ki tehetsége által oly nagyra hivatott... Ideális tanítvány voltál, s szinte szégyellem, hogy amit én adni tudtam, csupán töredéke vagy inkább törmeléke, morzsája annak, amire te képes volnál. Én meghalok fiam, s talán jobb is így. Neked nálamnál jobb mesterre van szükséged. S ki tudja, ha tovább élnék még, lenne-e erőm ahhoz, hogy elengedjelek: repülj szabadon, a felhők fölé, mint a sas, hová én, gyenge szárnyú bagoly sosem bírnálak követni...

Sulbur megfordította az öszvérét, s köszönés nélkül indult a falu széle felé. Az utolsó házak között járt már, amikor hátrafordult a nyeregben, s korához, erejéhez képest mérten meglepően hangosan visszakiáltott:

- Eredj Alanorba, fiam!

Szavai sokszor visszahangzottak Doe fejében, különösen álmatlan éjszakáin, mikor kopott szalmazsákján feküdt, éberen figyelve az égen hunyorgó csillagokat.

Egy ilyen éjszakán döntött, s rögtön véghez is vitte elhatározását. Összepakolta szegényes holmiját, s útnak indult a Yaurr királyság fővárosa felé.

Alanor, de már az elővárosai is ámulatot keltettek Doe-ban. Nem is csoda, hisz ki örökösen düledező falú putrik között élt, nehezen tudja elképzelni, hogy épülhetnek magas, erős kőfalak is, kecses vonalú tornyok, s széles kapuk, melyek fölött a köveket látszólag semmi sem tartja.

Doe azonban hamar túltette magát a meglepődésen. Megérkezése másnapján már a varázslómestereket kereste, s nem is került nagy fáradságába, hogy a királyi palota szomszédságában, egy karcsú fehér toronyban rájuk találjon. Háromszor verte oda a kopogtatóként szolgáló rézoroszlánt a hatalmas tölgyfakapuhoz, s alig telt bele három perc, mire megjött a válasz: a kapu halkan csikorogva kinyílt.

Egy magas, fehér köpenybe burkolozó férfi állt előtte, ki kámzsáját mélyen az arcába húzta. Hogy férfi, csak erős, mély hangjából találta ki Doe.

- Mit kívánsz tőlünk, ifjú?

- Tanulni szeretnék. Sulbur oktatott ez idáig a mágia alapjaira, s ő tanácsolta, hogy jöjjek Alanorba, mert ő már nem tud többet adni nekem.

- Sulbur? - A férfi úgy ízlelgette a szót, mint valami bizonytalan származású ételt. - Nem ismerjük, nem tartozik rendünk tagjai közé. Nyilván kontár volt, ki piacokon bűvészmutatványokká silányította nemes tudományunkat. Nem érdekünk, hogy magunk közé véve inasát eláruljuk neki titkainkat, hogy aztán kiárusíthassa azokat. Távozz, ifjú!

- Nem voltam inasa, csupán egy parasztfiú, kiben tehetséget látott... Nem próbálnátok mégis ki? Lehet, hogy hasznotokra lehetnék!

A mágus beljebb intette a fiút, aki mögött döngve bezárult a kapu. Doe egy könnyű kéz érintését érezte a fején, majd halk mormolást hallott, melynek egyetlen szavát sem értette. Ahogy azt sem, miért kapja el a varázslómester oly hirtelen a kezét, mintha tűz égette volna meg. Percnyi nehéz csönd után szólalt csak meg a mágus:

- Azt mondtad, parasztfiú vagy. Tudsz írni és olvasni?

- Nem, uram. Nem volt lehetőségem...

- Sajnálom. Írástudatlan ember nem kerülhet be tanítványaink közé. Távozz, kérlek!

A kapu újra kinyílt, s Doe - maga se tudta hogyan - egyszer csak újra odakinn volt az utcán. A mágustorony ott állt előtte büszkén, meghódíthatatlanul.

Doe-t azonban nem olyan fából faragták, aki egyhamar lemondana álmairól. Munkát keresett Alanorban, s mert szorgalmas volt, kitartó és elég erős, talált is. A Hatlábú Tehénhez címzett kocsmában lett szolgáló, s afféle kidobólegény. Mohón figyelte a vendégeket, s alig telt egy hónapba, hogy ráakadjon az emberére. Tyronel egy részeges írnok volt, aki valaha a királynak dolgozott, de a boroskancsók iránt érzett túlzott szenvedélye, s az ebből fakadó megbízhatatlansága miatt elbocsátották. Egyik napról a másikra élt, sosem lehetett biztos benne, meglesz-e az aznapi betevője vagy - s ez még fájdalmasabban érintette - itókája. Így hát könnyen, sőt szinte lelkesen beleegyezett a Doe kínálta alkuba: tanítsa meg az ifjút a betűvetés tudományára, s az cserébe ellátja enni- és innivalóval. Ám bárhogy is igyekezett Doe, munkája mellett csaknem egy évbe telt, mire tökéletesen tudott írni és olvasni. Akkor aztán semmi sem tarthatta vissza, hogy újra szerencsét próbáljon: ismét ott állt az oroszlános kapu előtt, s bebocsáttatását kérte. Doe nem tudta megállapítani, ugyanaz a férfi fogadta-e, mint egy évvel ezelőtt, hisz arcát nem látta, hangjára nem emlékezett. A varázslómester mindenesetre újra megkérdezte:

- Tudsz írni és olvasni?

- Tudok uram, az elmúlt egy évet arra használtam...

A varázsló egy intéssel elhallgattatta. Kissé oldalra fordult, nem tett, nem mondott semmit. Doe rosszat sejtett: újabb feltételt szabnak neki vagy...

- Hány éves vagy?

- Tizennyolc múltam alig három héttel.

Doe megesküdött volna rá, hogy egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el a mágus ajkát, de nem értette, miért, míg az meg nem szólalt:

- Tizennyolc felett nem veszünk fel tanítványt. Túlságosan megvetemedett már ilyenkor az elme, nehezen fogadja be a mágia tudományát, s nem is oly sikerrel, mint a serdületlen gyermekeké. Távozz hát, és éld a közönséges emberek nyugodt életét, ne kívánd a mi zaklatott, lemondásokkal teli sorsunkat.

Mielőtt Doe bármit válaszolhatott volna, ismét kívül találta magát a kapun, immár teljesen megfosztva a reménytől. Visszatért a fogadóba, s összeszorított ajkakkal, hideg szívvel végezte munkáját, amiről azt hitte, most már ezt csinálja egész életében.

Ám egy szép tavaszi napon kürtös járta be Alanor utcáit. Minden forgalmasabb téren megállt, s kihirdette a király felhívását.

- VI. Borax, a mi fenséges és kegyelmes Urunk elhatározta, hogy megerősítteti Xantrox városát. Új helytartói palotát építtet, melyhez kőműveseket keres. Katonákra is szükség van, mivel Urunk szükségesnek tartja a város katonai megerősítését is...

Doe elgondolkodott. Bár nem értett a kőművesmesterséghez, és nem fűlt a foga a katonáskodáshoz, mégis... Erdauin egy olyan lehetőség volt, hogy szinte szégyellte, hogy nem jutott eszébe hamarabb. Hisz a Hatlábú Tehénben számtalanszor hallotta az alig hihető meséket az ott garázdálkodó szörnyetegekről, s az őket legyőző, félelmet nem ismerő kalandozókról - kik között szép számmal akad varázsló is. Erdauinon nincs akkora rend és szervezettség, mint Yaurrban, ott az embereknek senki sem mondja meg, miként cselekedjen, s egy független mágus, akinek nem szab törvényt a varázslószervezet, talán tanítványául fogadja...

Doe tehát az elsők között volt, ki jelentkezett a munkára, méghozzá kőművességedként, hiszen nem akarta vállalni a katonalét szigorú kötöttségeit. Nem zavarta a pallérságban való tudatlansága: bízott eszében, s dolgos két kezében.

Egy hét sem kellett, hogy összeszedjenek annyi kalandvágyó, pénzéhes embert, amennyire Borax királynak szüksége volt odaát, Xantroxban. Doe akkor látta életében először a királyi palotát, amikor a teleportáló szobába vezették őket. Bár egy hátsó, a személyzet számára rendszeresített bejáraton engedték be őket, mégis látott annyit a palota belsejéből, hogy az teljesen lenyűgözze. Annyira elkápráztatta a sosem látott szépség, hogy szinte észre se vette, hogyan került át a másik világba.

Mert Erdauin egy másik világ volt, s ennek felismeréséhez Doe-nak elég volt egyetlen pillantás is. Mert nyilván ennek a földnek is megvoltak a maguk törvényei, ha nem is kőbe vésettek, vagy pergamenre írottak, mint Yaurrban. Csakhogy ezeknek a szabályoknak a többségét nem hirdették ki, s nem örökítették ismeretüket apák gyermekeikre - mindenki a maga kárán tanulta meg őket, s köztük a legfőbbet is: a mindenáron való túlélést.

Doe mindennap hajnaltól napszálltáig adogatta a követ a kőművesek keze alá, s bár tisztéhez az illett volna, hogy ellesse a mesterek tudását, ő egy fikarcnyit sem törődött vele. Ő, aki úgy szomjazta a tudást, amikor a mágiáról volt szó, megelégedett azzal, hogy annyi gyakorlatra szert tegyen, ami megóvta az elbocsátástól.

Esténként sem tartott a többiekkel, még véletlenül sem abba a fogadóba tért be, ahol társai megszálltak, s ahová rajtuk, a király emberein kívül senki sem tette be a lábát. Nem, ő a kalandozók kocsmáit járta. Sehol sem kért egy pohárnyi sörnél többet, s gyakran még azt is otthagyta az asztalon. Figyelte Erdauin igazi lakóit, a kalandozókat, várt, keresett, sokáig úgy látszott mindhiába. Vagy a varázslók voltak ritkák ehelyt, vagy az ő szeme nem volt elég gyakorlott, hogy felfedezze őket.

Aztán egy forró éjszakán, midőn a Féllábú Törpében itta a sörét - ezúttal nemcsak álcából, hanem mert kiszívta erejét a meleg - belépett a kocsmába Zaroul. Persze abban a pillanatban Doe-nak fogalma sem volt a férfi nevéről, ahogy arról sem, kicsoda. De a villanásnyi csöndet, amely beléptét követte, már érzékelte, s ez felkeltette a figyelmét. Szemügyre vette a férfit, s szokatlanul pompázatos öltözékéből - ékkövekkel kirakott csat csizmája oldalán, bársonyzeke, súlyosnak tűnő nyakláncok, bőrből készült, mégis meglepően könnyű köpeny - ítélve inkább kereskedőnek vélte, semmint kalandozónak. Azonban nem állta meg, hogy ne kérdezzen róla a kocsmárostól.

- Ő Zaroul, a Xantrox környékén ő a leghatalmasabb varázsló - hangzott a törpe válasza. - Azt mondják, könnyedén legyőzhetné a Borax által ideküldött mágust is. Csak azért nem teszi, mert méltatlannak érzi a posztját magához.

Doe legszívesebben megkérdezte volna, vállal-e Zaroul tanítványokat, de elfojtotta kíváncsiságát. Bármilyen segítőkész is a kocsmáros, az ő dolga elintézni a dolgot.

Zaroul hamar távozott a Féllábú Törpéből. Mintha csak meg akarta volna mutatni magát, mintha csak azt a félelemmel vegyes tiszteletet akarta volna érezni, élvezni, mit megjelenése keltett.

Doe csak egy pillanatig habozott, mielőtt követte volna, ám ez elég volt ahhoz, hogy Zaroul eltűnjön előle. Tétován tett néhány lépést erre, néhányat arra, majd megállt. Átkozta magát lassúságáért, határozatlanságáért, mely ismét megfosztotta a lehetőségtől, majd legyintett. Visszaindult a Féllábú Törpébe, hogy ezúttal valóban leigya magát, amikor egy hang megállította.

- Engem keresel, ifjú?

A hang gazdája kilépett a homályból a fénybe, s Doe most először nézte meg igazán Zaroul arcát.

Nem volt igazán jóképű, bár vonásai szabályosnak tűntek a gyenge megvilágításban. Fekete haja lágy hullámokban borult a vállára - Doe megesküdött volna, hogy bodorítatta. Állát rövid szakáll ékesítette, ajkait alig takarta a gondosan nyírt bajusz. Mindez udvaroncra, vagy a nemesség felé kacsingató kereskedőre vallott, de a szemei... A jéghideg szürke szemekből túl sok határozottság sugárzott az előbbihez, s túl kevés alázat az utóbbihoz.

- Mit akarsz tőlem, fiú? Mert akarsz valamit, ezt már a pillantásod elárulta odabenn - intett Zaroul a Féllábú Törpe felé.

Doe szólni akart, de kiszáradt a torka.

- Én, én csak... Tanulni akarok.

- Tőlem? Mit?

- Mi mást tanulhatnék egy varázslótól, mint a mágia tudományát?

Zaroul elmosolyodott, s ettől olyan lett az arca, mint egy sólyomé.

- Csak így egyszerűen mágiát? Hát lássuk, van-e benned szemernyi tehetség!

Zaroul ugyanezt tette, mint a mágus Alanorban: Doe fejére tette a kezét, s összpontosított. Aztán épp oly hirtelen kapta el a kezét, mint ő.

- Tanított téged valaki... előttem?

Doe már éppen kibökte volna Sulbur nevét, amikor megértette a kérdés igazi jelentőségét: Zaroul elvállalta oktatását.

Bár igazán sokáig tartott, mire talált valakit, aki tanítványául fogadja, a neheze csak eztán következett. Zaroul a végletekig kihasználta, szinte aludni is alig hagyta. Afféle mindenes szolga lett körülötte, akinek egy szava sem lehet, bármit is parancsol gazdája. A legalantasabb munkákat végeztette vele, szobája felmosásától kezdve egészen az árnyékszék tisztításáig.

Doe azonban nem bánta. Igazság szerint rövid életének legboldogabb időszakát élte meg Zaroul mellett. Mert a mágus beváltotta ígéretét: tanította Doe-t. A mágia csodálatos, sokszínű világa egyszeriben feltárult előtte, s ha Zaroul nem irányítja, talán el is tévedt volna benne. Mennyire más volt volt egy rendszerezett elme pontos útmutatásai alapján bejárni ezt a világot, megismerni mozdulatainak nemcsak következményeit, hanem okait is, mint Sulburral trükköket tanulni. Most már értette, mit jelentett az alanori varázsló lenéző megjegyzése: nem tartozik a rendbe. Sulbur valóban egy piaci komédiás volt, alig több egy bűvésznél... Doe nem becsülte már annyira az öreget, de változatlan hévvel szerette. Zaroult viszont csodálta, mi több, istenítette.

Aztán persze eljött a pillanat, amikor csodálatának csúcsára ért, amikor még azt hitte, hogy ő csak egy porszem Zaroulhoz képest, minthogy tudása sem több tanítójáéhoz mérve. Ez a perc azonban elmúlt, s ahogy egyre inkább értette a mágia működésének logikáját, csodálata éppen abban az ütemben csökkent. Egy nap pedig felmerült benne a gondolat: talán túl is szárnyalhatná mesterét, most, hogy ismeri titkait akár le is győzhetné...

Ez már nem a gyermek álma volt, hanem a felnőtt mágus pontos helyzetfelismerése. Rá kellett döbbennie, hogy több tehetség rejlik benne, mint mesterében, a mágia titokzatos erői neki hamarabb, könnyebben engedelmeskednek, mint Zaroulnak. Ám Doe hallgatott, és nem csak azért, mert jóval tapasztaltabb mesterének még mindig több esélye lett volna a harcban. Doe hűséges fajta volt, sosem ártott volna annak, ki jót tett vele, ki megteremtette a lehetőséget, hogy megvalósíthassa gyermeki ábrándjait. Inkább várt, hogy a tanítás bevégződjön, hogy Zaroul elbocsássa, annak jeléül, hogy ő sem tud többet adni már neki.

Csikorgó fagyos tél volt, mikor - Doe legalábbis úgy hitte - ez a nap eljött. Zaroul szakállát simogatva lépett be a labornak használt helyiségbe, melynek üvegedényeit súrolta éppen tanítványa.

- Hagyd abba, Doe. Fontos beszédem van veled - szólt, s Doe szíve nagyot dobbant.

- Több mint három éve találkoztunk először, ugye? Tengernyi együtt töltött idő. Érezted valaha is, hogy megalázó számodra a munka, mellyel megbíztalak?

- Dehogy, uram! Hisz annyi mindent adtál cserébe, hogy szinte számot se tudok róla adni!

- Pedig minden leckét gondosan megtanultál. Az összes leckét, melybe belesűrítettem tudásom legjavát.

- Hálásan köszönöm, uram...

Zaroul intett, hogy hallgasson.

- Ám van még valami, amit a végére tartogattam. Talán azért, mert ez a legkeményebb lecke, s nem hiszem, hogy felfogtad volna korábban. Most azonban eljött az idő, hogy átadjam neked ezt is.

Doe nem szólt, csak lelkes kíváncsisággal leste mesterét. Zaroul egy sárga borostyánkövet vett elő, szórakozottan forgatta a kezében miközben varázsolni kezdett. Doe nem volt meglepve, mikor érezte, hogy ő a célpontja, hisz számtalanszor előfordult, hogy Zaroul előbb megmutatta, milyen elviselni, csak aztán, hogyan kell véghezvinni egy varázslatot. Folyamatosan zsugorodott egészen addig, míg akkora nem lett, mint egy nagyobbacska légy, aztán sötétsárga burok került köré, mely félig-meddig elfedte a világot. A hangokat azonban kitűnően hallotta, így mestere szavait is.

- Az utolsó, a legfontosabb lecke a hatalomról szól, Doe. Az egy, de osztható hatalomról. Minél többen részesülnek belőle, annál kevesebb jut egynek, s megértheted, hogy ezt senki sem akarja... Én sem. Abban a pillanatban, amikor megérintettelek a Féllábú Törpe előtt, pontosan tudtam, mekkora s miféle tehetség lakozik benned. Bár nehéz volt beismernem önmagam előtt, de nyers erőd nagyobb volt az enyémnél. Nem hagyhattam, hogy ez a tehetség ellenőrzésem nélkül bontakozzék ki, ez volt az egyetlen ok, amiért tanításodat vállaltam. Persze meg is ölhettelek volna - a hang halkult, Doe azt gondolta, Zaroul távolodik -, de az korántsem lett volna olyan jó móka, s végül is három éven át jókora hasznot hajtottál nekem. Nyers erődet lecsiszoltam, cizelláltam, míg olyan nem lett, mint az enyém, sőt nagyobb. De megértheted, nem hagyhattam, hogy használd, nem engedhettem, hogy a tanítvány mestere fölé nőjön, átvegye helyét, elrabolja hatalmát. Mert a hatalom a lényeg, az igazi mágusok életének célja. Még ha némelyek nem is vallják be, mint ahogy az alanori mágusok sem tették, szíve mélyén mindegyiknek ott rejtőzik a vágy.

A borostyánkő, s benne a parányi emberalak, amely egykor Doe volt - sőt még mindig az, hiszen rejtélyes módon a levegő eljutott hozzá - Zaroul tenyerén pihent. A mágus megpróbálta kivenni tanítványa arcvonásait a vastag gyantaréteg alatt, sikertelenül. Összezárta ujjait, s mellénye zsebébe rejtette a követ.

- Szinte sajnálom - suttogta.

Doe évekig élt a megkövesedett gyanta közepén, hallotta - s miután mestere fülönfüggőt csináltatott belőle, valamennyire látta is -, mi történik a világban, de ő nem szólhatott senkihez. Rég lemondott már a szabadulásról, amikor a csoda bekövetkezett, s ismét igazi emberként róhatta Erdauin poros útjait.

Ám a leckét, azt a legutolsót, a legfontosabbat, többé nem feledte, sokak kárára és szomorúságára.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: A harmadik kataklizma (Túlélők Földje novella).

Létrehozás: 2003. október 6. 15:04:16

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:08

Nyomtatási forma