Halott szerelem (Túlélők Földje novella)

Három napja tartott a mulatság a határvidéki várkastélyban. A várúr a kisfia születését ünnepelte. Nem ő volt a leggazdagabb várúr, de egyenes, kemény jelleme nagy megbecsülést hozott neki, és a betolakodók ellen folytatott vakmerő hadjáratai miatt magas rangot kapott a királytól. Nem ő volt a jóság mintaképe, de ellenségei rettegtek tőle, barátait pedig sohasem hagyta cserben. Várai biztos támaszt jelentettek a királyság számára.

- Az ifjú Tharkból katona lesz, és hadvezér. - mondogatta büszkén, s mivel a kicsi apja égővörös haját örökölte, még hozzátette: - Ahol hajának vörös lángja lobog, ott ellenségeit a pokol tüze emészti el.

A legjobb tanítómestereket fogadta fia mellé, akik megtanították írni-olvasni, bánni a számokkal, térképekkel. Oktatták kardforgatásra, hadtudományokra, s még sok mindenre.

Iszonyú felfordulás támadt a várban, amikor kiderült, hogy a gyermek elveszett. Szolgák rohangáltak fel-alá, próbálván kideríteni, mikor és hol látták utoljára. Lovasok indultak vágtatva mindenfelé, katonák fésülték át a közeli erdőket. Az est leszálltával fáklyafénynél folyt tovább a kutatás. A fiúcska azonban nem lett meg másnap sem. Az anyja kétségbeesetten sírdogált szobájában, apja indulatairól csak szeme villogása árulkodott.

Az öreg kobudera akkor érkezett a várba, és csodálkozva nézte a zavarodottan rohangáló embereket. A falujuk az erdőn túl volt, onnan már a kobuderák földjei terültek el. Nem nagyon tartották a kapcsolatot az idegenekkel, csak a bölcs öreg jött be néha a várba, beszerezni ezt-azt, és persze hírekért is.

- Mire föl ez a nagy kavarodás? - kérdezte az egyik katonát.

- Eltűnt az úr kisfia. Még csak nyolc éves, de mintha a föld nyelte volna el. Már mindenhol kerestük, de semmi eredmény.

- Hát, ha halat akarsz fogni, a folyóban kell keresned - mosolygott az öreg.

A katona nemhiába volt az őrség parancsnoka, és a kapitány helyettese, gyorsan vágott az esze.

- Öreg, te tudsz valamit!

- Ott van nálunk a faluban, este a gyerekekkel keveredett elő.

Az apja azonnal lóra pattant, s míg a falu felé vágtatott, azon gondolkodott, hogy előbb a magához ölelést, vagy a verést ejtse meg. A faluban viszont meglepetés várta, mivel az ifjú Thark hallani sem akart arról, hogy ő most hazamenjen, s itt hagyja új pajtásait. A nevelés az első, így hát mit volt mit tenni, apja kénytelen-kelletlen nekiindult, vállalná-e valaki pár napra a fiút. Így került a de Ghomes családhoz a kis csavargó. Aztán a pár napból pár hét lett. Thark a falubeli gyerekekkel együtt játszott nap mint nap. Szinte észrevétlenül tanulták játék közben a természet titkait, rejtőzködést, élelemszerzést és egyebeket. A többiek az ökölvívással is foglalkoztak, de hát az a kobuderáknak a vérükben van, Thark nem nagyon jutott tovább holmi kalimpálásnál. Különösen jól összebarátkoztak a házigazdájuk fiával, és egy lánnyal, Shaiával. Sokszor hárman tűntek el egész napra. Hamarosan elröpült a nyaralás ideje, de Thark vissza-vissza járt az elkövetkezendő években is, pár hetet minden nyáron itt töltött.

A falu szélén lakó remete mutatta meg nekik a varázsformulát. Az öreget kicsit bolondnak tartották a faluban, de szívesen segített mindenkinek, ezért kedvelték is. Azt mondta a három gyereknek, pontban holdtöltekor hajtsák végre a rítust, s így örökké testvérekké válnak. Akármilyen messze is kerülnek egymástól, lelküket láthatatlan szálak kötik össze.

Két kobudera, egy lány, egy fiú, és egy ember fiú...

A legnehezebb volt észrevétlenül kiszökni éjjel a házból. Egy közeli barlangba mentek. Felrajzolták a rúnákat, s hozzákezdtek a szertartáshoz, mely nem volt igazán hosszú, gyerekfejjel is könnyen meg tudták jegyezni. Amikor a varázslatot a vérükkel kellett megpecsételni, kicsit megszeppentek, de az akarat és a hit segítette legyőzni ezt a kis problémát. Először semmi nem történt, aztán... Könnyű csilingelést hallottak, s furcsa érzés járta át őket. Lelkük könnyű lett, s nyugodt. Végtelen bölcsesség érintette meg egy pillanatra elméjüket. Vértestvérek lettek, örökre...

Tharkot első pillanatban megragadta a lány szépsége. Hamvas fehér bőre, bájos arcocskája, derékig érő, hullámos fekete haja, hibátlan alakja, kecses járása sok férfiszemet vonzott. Megpróbált többször találkozni vele, s a vágy lassan szerelemmé mélyült. Egyre többet keresték egymás társaságát, és ami a legszebb az egészben, a lány sem volt érzéketlen iránta. Reb, így hívták a kedvest, egy átlagos polgári családból származott. Apja gazdálkodott, jövedelmük nem volt sok, de elég.

Szinte minden szabad percüket  együtt töltötték. Néha szinte maguk előtt is félve, közös jövőjüket tervezgették. Thark érzete, sosem volt ilyen szerelmes, mint most, és tudta, vagy Reb lesz a felesége, vagy senki más. Nyár elején kezdtek a dolgok rosszra fordulni. Egy nemesúr, kinek legfőbb erénye mérhetetlen gazdagsága volt, kinézte magának a lányt. Nemesi címeit inkább intrikával, mint eredményeivel szerezte, és így fogott a feleségszerzéshez is. Reb apja iszonyú kártyaadósságokba keveredett, amit a nemesúr kifizetett - a lánya kezéért cserébe. Thark apja felajánlotta, hogy kifizeti a pénzt, de hiába. Igaz, mindenki tudta, hogy szándékosan hajszolták bele a lány apját ebbe az adósságba.

- Apám, ne mondd, hogy semmit sem tehetünk! Reb nem lehet másé! - az ifjú harcossá nőtt Thark sápadtan járkált fel, s alá a vár nagytermében.

- Már elmagyaráztam neked, hogy milyen erők állnak az egész mögött - felelte az apja. - Nem csinálhatunk semmit, hivatalosan...

- De már az esküvő is ki van tűzve, három nap múlva - nézett rá könyörögve a fiú. - És hát ... Apám, mi az hogy hivatalosan?!

A várúr az ablakhoz sétált, és elgondolkozva kinézett rajta.

- Az egész attól függ, hogy tényleg szereted-e a lányt. Jó, jó tudom, ez nem is lehet kérdéses! Tizenkilenc éves vagy, szinte kész férfi. Kész vagy-e, hogy ezt bebizonyítsd, hogy megtegyél mindent a szerelmedért? Akkor figyelj! Én semmit sem tehetek, de ha te megszökteted a lányt...

Az esküvő már az elején botrányba fulladt. Egy lángvörös hajú ifjú vágtatott a násznép közé, egy tartaléklovat vezetve. A menyasszony felpattant rá, és egy szemvillanás alatt eltűntek. A katonák utánuk eredtek, de semmit sem találtak. A környékbeliek sem voltak túl segítőkészek, meg aztán a határ is közel volt, és a kobuderák nem nagyon szerették az idegeneket.

A férjjelölt tombolt, a lány apja vérbosszút emlegetett, de rajtuk kívül mindenki elégedett volt az események ilyetén alakulásával. A szerelmespárt pedig elnyelte a föld...

Egy mély barlangban húzták meg magukat. Előre felhalmozott készletek várták őket, akár hosszabb időt is itt tölthettek, míg elül a vihar. A barlang mélyén egy kis tó vize fodrozódott, melyet egy melegvizű forrás táplált. A vad meneküléstől kifulladva örültek egymásnak és a szerelemnek. Lágyan ölelkeztek a tó hűs hullámai között.

Az egyik nap félelmetes dübörgés támadt odakinn, és egy pillanatra forró levegő csapott be. Tharkba hirtelen iszonyatos görcs vágott. Először nem tudta miért, aztán rájött, hogy a varázslat igaz volt, és valamelyik vértestvérével baj történt. Megpróbáltak kirohanni a barlangból, de kint mindent elborított a perzselő tűz. Muszáj volt visszamenekülniük a barlang hűvösébe. Csak estére tudták elhagyni a menedéket.

Kint egy elpusztult világ fogadta őket. Hamu és üszök mindenütt. Felégetve minden, erdők, mezők, falvak. Döbbenten nézték az esztelen pusztítás maradványait. Senki sem maradt életben, sem a családjukból, sem a falujukból. Egy teremtett élő lelket sem találtak, elindultak hát keletre...

Akkor már napok óta nem ettek, a kiégett földön semmi ehető nem maradt. Reb egyre nehezebben bírta a nélkülözéseket, hiszen vizük is alig volt. Thark cipelte napok óta, pedig már saját magát is alig vonszolta. Esténként mosolyogva vigasztalta a lányt, de tudta, a remény nem tarthat már sokáig. És egy átkozott reggelen Reb nem ébredt fel többé. Thark beleüvöltötte lelke minden fájdalmát a piszkos hajnalba. Sírva átkozta az isteneket, a mágusokat, és mindenkit, akinek köze volt a világégéshez, s így kedvese halálához. Egész nap, egész éjjel a lány holtteste mellet zokogott. Reggelre eltemette kedvesét, és továbbment. De valami eltört a lelkében, örökre. Délutánra megtalálta az első fát, mely félig elszenesedett, viszont gyümölcse ehető maradt.

Dornodont gyűlölte, mert ő rendezte a világégést, mely elpusztította kedvesét. A jó isteneket szintén, hiszen hagyták, hogy ez a borzalom megtörténjen. A semlegesek, nevükhöz híven, érdektelenek voltak számára. Így csak egy isten maradt, annak a birodalomnak az úrnője, ahová Reb került. A halál birodalma, s istennője, Leah. Thark nevét is eldobta, újat választott. Csak nemesei címét tartotta meg, melyre mindig is büszke volt. A halál szolgálatába állt.

...Néha álmodom. Reb eljön hozzám, s egész éjjel együtt vagyunk. Szeretjük egymást, beszélgetünk, vagy csak nézem a csillagok fényében. Mindig nagyon örültem az ilyen álmoknak. De egy reggel finom női körmök nyomait leltem a bőrömön. És egyszer, egyetlen egyszer volt egy másik álmom. Éjfél körül ébredtem, érezve, hogy valaki áll a fekhelyem mellett. Leah volt az, személyesen. Fehér csontkeze sápadtan világított a holdfényben, csontarcát csuklya takarta. Azt mondta, ha hűséges leszek a hitéhez, talán ad nekem külön feladatot. Nem olyat, amit bárki megkaphat, hanem olyat, amit csak én. És ha sikerrel teljesítem a küldetéseket, talán visszaadja nekem Rebet. Álom volt vagy valóság? Nem tudom. Én hiszek benne. Hinnem kell benne! Nagyon szeretlek Reb...

VU 5. év, Tharr hava, kardok napja (96. XII. 28.)

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Fegyvertársak (Túlélők Földje novella).

Létrehozás: 2003. október 7. 09:19:59

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:08

Nyomtatási forma