Kedves familiárisom (Túlélők Földje novella)

Katherina büszke volt hosszú, aranyszín hajára. Valamikor régen a tűzvihar előtt - szülei így mesélték - az ősidők elfjei tudhattak ily pompázatos fejdíszt magukénak, ám Katherina emberlánynak született, és az övéi körében ez az árnyalat különlegességnek számított. Ápolta is ezt az "ékszert", mellyel Sheran anya ajándékozta meg, és ha csak tehette, hagyta, hogy az arany hajzuhatag dúsan omoljon vállára. Néha ugyan szükségét érezte, hogy a harcok során vassisak alá bújtassa ékességét, ám a városok utcáit járva sosem rejtette el a csodáló tekintetek elől. Aranyszín hajához a vasnál jobban illett az a szépen megmunkált bronz fejpánt, mire a huertoli fegyvermester üzletében lelt, és bár tudta, hogy nem igaz, mégis szívében őrizte a titkot, melyet a törpe kovács osztott meg vele miután túladott portékáján.

- Egykor Lady Olívia hordta utazásai során - súgta fülébe, és Katherina számára ez a kis titok egyfajta mágikus erővel ruházta fel a tárgyat.

Most is ezt a bronz fejpántot viselte, mikor Libertan városába tartott keletről, a Nagy Csatorna messzeségéből. Ahogy az erdei csapásról ruganyos léptekkel rátért a kitaposott útra, hajába lágy szellő kapott és hirtelen összeborzolta szeme előtt az aranyszín szálakat. Kezét emelte, hogy kifésülje arcából a kusza függönyt, de lába önkéntelenül is tovább lépett és csizmájával puha testbe rúgott. Fájdalmas kis nyüszítés hangzott fel odalentről, és a lány félig vakon botladozott pár lépést, míg vissza nem nyerte elvesztett egyensúlyát.

- Momojka! Mindig láb alatt vagy! - kiáltott fel haragosan, miközben hátrasimította haját. - Hányszor mondtam, hogy ne a talpam alatt bóklássz?!

Az apró lény az út szélén csücsült és panaszosan hüppögött. Kiegyenesedve talán ha Katherina combjáig magasodhatott fel, de most két kis patás lábát maga alá húzta, és karmos mancsával átfogta térdét. Fekete-lilás bundája a feje búbján, két hegyes, elálló füle között megsűrűsödött, amolyan kis hajpamacsot kölcsönözve így neki első pillantásra. Arca - vagy inkább pofája - hasonlított a bolhakutyák ábrázatára, ám tekintete jóval több értelemről árulkodott, mint amazoké.

A lány pár szívdobbanásig dühösen méregette az állatkát, de hirtelen jött mérge gyorsan elillant, amint a szomorúan vádló, barna szemekbe nézett. Odasétált a kicsiny teremtményhez, letérdelt vele szemközt, és fejét odahajtotta a másik buksijához.

- Jaj, Momojka! Mennyi baj van veled! - sóhajtotta, miközben mutatóujjával gyöngéden megvakarta a lény nyakát. - El sem tudom képzelni, mit fogsz művelni, ha majd megszállunk a Csupasz Sünmedvében. Szerintem a fogadós az első nap után kirakja a bundádat, velem együtt. Ha tudnál beszélni, Sheranra mondom, szavadat venném, hogy nem fogsz semmi galibát okozni.

Mi tagadás, amióta a különös gnóm megtanította neki a varázslatot, százszor is elátkozta a percet, hogy megidézte magának az állatkát. Hányszor, de hányszor jutottak eszébe Kragoru figyelmeztető szavai:

- Türelem kell hozzá, végtelen türelem. Még maga Rughar sem tudta mindig kordában tartani, pedig ő volt az első aki familiárisának fogadta.

Az első nap az apró teremtmény, akit Momojkának nevezett el, megrágta a vizestömlőjét. Másnap reggel arra ébredt a vadonban, hogy az aranyai - mind a negyven - hosszú sorban kígyóznak egy közeli gallopbokorig, melynek termését nagy buzgalommal falta a kis jószág. Negyednapra eltűnt két zöld üvege, egy pár szürke bőrkesztyűje és négy gyöngymangója, amiért kizárólag újonnan szerzett kedvencét okolhatta.

Mindezek ellenére nem volt szíve elzavarni Momojkát, mert azon túl hogy valami érthetetlen okból jelenlétében könnyebben jutottak eszébe a varázsformulák, az állatka belopta magát a szívébe. Beszélni ugyan nem tudott, de kicsiny bundás testét gyakorta befészkelte Katherina ölébe és igényelte a törődést, simogatást. Ha pedig rossz fát tett a tűzre, barna szemeivel oly búsan és bocsánatkérően tudott nézni, hogy a lány képtelen volt haragudni rá.

A familiáris túltette magát a sértődésen, vékonyka karjait a lány nyaka köré fonta, majd felkapaszkodott annak vállára. Elhelyezkedett odafent és patás lábacskáit vidáman lóbálni kezdte.

- No, gyerünk te kis imposztor - egyenesedett ki Katherina. - Így legalább nem vagy láb alatt, míg a fogadóba érünk.

A küzdelem olyan szoros volt az aranyszín hajú lány és a fekete bőrű alakváltó férfi között, hogy néhányan felálltak az asztaloktól és kezükben söröskorsóval közelebb sétáltak a dartozókhoz. A leesett, vagy félredobott ubuk dobónyilakat egy fekete-lila bundás kis lény gyűjtötte össze nagy odaadással, majd gyorsan a játékosokhoz szaladt és csillogó szemmel nyújtotta fel nekik a tárgyakat. Az este folyamán, a Csupasz Sünmedve vendégei lassan hozzászoktak a szapora "kipp-kopp" léptekhez, ahogy az apró teremtmény végigügetett a fogadó deszkapadlóján.

- Köszönöm Momojka, de azt hiszem mára befejeztük - nézett le rá Katherina.

- Momojka? - mosolyodott el a fekete alakváltó, kivillantva hófehér fogait. - Érdekes név egy familiárisnak. Mikor én megidéztem egyiküket, csak Rughy-nak szólítottam.

- Rughar volt az első aki segítőjének hívta - bólintott a lány, visszaemlékezve Kragoru szavaira. - Nem tiszteletlenség ezzel a névvel...

A férfi hanyagul megvonta a vállát.

- Amúgy sem állhattuk sokáig egymást. Lépten-nyomon elhányta valamilyen varázskomponensemet, bár igaz maguk a varázsszavak könnyebben jutottak az eszembe, ha ő is velem volt. Legvégül, mikor a főtéren beleejtette a szökőkútba egy újonnan vásárolt varázstekercsemet, visszaküldtem oda ahonnan jött.

- Hozzám nagyon ragaszkodik, - mondta Katherina. - Nem tudnám csak úgy, egyszerűen elzavarni.

- Ó, ragaszkodott az is - legyintett az alakváltó. - Ilyenek ezek mind.

Kicsatolta grákó alkarvédőjét egy pillanatra. A húsban mély, hosszú forradások látszottak, elcsúfítva a férfi bőrét és a lányt egyszerre kirázta a hideg, amint az egykori fájdalomra gondolt.

- Ezt a familiáris csinálta, annyira kapaszkodott belém mikor visszaküldtem a saját létsíkjára. Ha tehette volna, még engem is magával ránt a túloldalra. Szerencsére azóta más társat sikerült kerítenem helyette.

Katherina kérdően felvonta szemöldökét, mire a fekete bőrű kalandozó rejtőköpenye egyik belső zsebébe nyúlt és egy ijedt kis lényt szedett elő, aki riadtan kapaszkodott a férfi csuklójába. Fekete gombszemeivel zavarodottan pislogott, és tompa orrával bele-beleszagolt az ivó füstös levegőjébe. Két, tömzsi lábacskájával a levegőben kalimpált, míg végül feltornázta magát az alakváltó nyitott tenyerére. Ott felegyenesedett, karjait összefonta maga előtt és bosszúsan szemlélte gazdáját. Kinézetre olyan volt, akár egy játékmedve. Mielőtt a lány megkérdezhette volna, hogy vajon mi haszna - ha van egyáltalán - az apróságnak, a férfi gyorsan körbejáratta tekintetét az teremben és hangját suttogóra fogta.

- Ez egy Tgachi-állatka, amit a napokban idéztem meg. Rettenetesen odavan a virágmézért, ami nem is csoda, hiszen ahonnan származik, szinte ez az egyetlen élelem. Akitől először hallottam róla, azt mondta a fylrók esküdt ellensége, mert előszeretettel dézsmálja meg a nektárkészleteiket. Bár az idézés komponenseiért igen sokat kellett kutatnom Erdauin-szerte, összehasonlíthatatlanul kezesebb, mint az előző segítőm.

- Komponensekért? - kérdezte csodálkozva a másik.

- Rughar familiárisát a legkönnyebb Ghallára csalni - magyarázta az alakváltó, miközben köpenye zsebébe gyömöszködte vissza az állatkát. - Ám azoknak a csatlósoknak a megidézéséhez, akik komolyabb segítséget adnak, szükségeltetik a karmuk, foguk, irhájuk egy darabja, egyszóval valamilyen személyes részük. Enélkül a varázslat nem tudja átrántani őket a mi világunkba és szolgálatunkra kényszeríteni.

- És hol lehet efféle komponenseket beszerezni? - kíváncsiskodott Katherina.

- Hát nem a vegyesboltban, az egyszer biztos - vált rideggé az alakváltó hangja, majd köpenyét szorosabbra vonta maga körül és elindult a padlásszobák irányába.

A lány csak későn döbbent rá, hogy ez volt az a kérdés amit nem kellett volna feltennie. Minden kalandozónak voltak saját titkai, melyeket még a legközelebbi barátjával sem osztott meg szívesen. Olyan dolgok, helyek, ösvények és zugok, ahová az illető keserves úton jutott el vagy szerezte meg azoknak ismeretét. Ezt a tudást pedig csak úgy egy ismeretlen elé vetni - dőreség lenne.

A fogadó emeleti különszobájában először furcsa volt az ágy, Erdauin szabad ege és kemény földje után. Katherina tágra nyitotta az ablakot, hogy az esti levegő szabadon járhassa át a szobát, végül szégyenszemre a deszkapadlón heveredett le. Álmában kicsiny állatkák vették körbe, és ő boldogan játszott velük, fésülte csillogó, fekete bundájukat.

Leginkább a kalandozóösztön ugrasztotta talpra a hajnali órákban, mikor nehéz csizmás lábak dübögtek végig a fogadó folyosóján és álltak meg szobája előtt. Lánckesztyűs kéz csapott az ajtóra, majd érdes férfi bariton kontrázott rá kintről.

- Nyissák ki, a Helytartó nevében!

- A Helytartó? - pislantott fel a lány, miközben tunikájára kapta utazóruháját. Hátrasimította hosszú, aranyszín haját és kitárta az ajtót.

- Mit akarnak?

Két katona és egy varázslóforma egyén várakozott odakint türelmetlenül. A fegyveresek a helytartói palota belső őrségéhez tartoztak, ez első pillantásra lerítt ruházatukról. Lánckesztyűt és bronzvértet viseltek, oldalukon bronzpenge, és bár most nem volt kezük ügyében, de a lány könnyedén el tudta képzelni a nehéz bronzpajzsot, ami szükség esetén kiegészítette felszerelésüket. A varázshasználó - egy dús szemöldökű, szakállas férfi - valamiképp ismerősnek tetszett Katherina számára, míg végül az emlékei közt rábukkant az arcra. A libertani Fekete torony lakója volt ő, a város mágusa.

- Egy tolvaj nyomát követve jutottunk el szobádig, ifjú hölgy - hajolt meg a varázsló. - Ma éjszaka valami ismeretlen lator elbitorolta a palotából Helytartónk hatalmának jelképét, a jogart. A nyomok a fogadóig, pontosabban nyitott emeleti ablakodig vezettek, így kérlek engedd meg, hogy bepillantsunk szobádba.

- Hogyan? - kérdezte Katherina, majd hitetlenkedve beletúrt hajába. - Csak nem gondolják, hogy tolvajt rejtegetek?

- Csak egy pillanatra ifjú hölgy - szólt az egyik katona és mielőtt a lány ellenkezhetett volna, belépett a szobába. Tekintete végigszaladt a bútorokon, a nyitott ablakon, majd megállapodott a fal mellett álló ágyon, melyen egy kicsiny, bundás lény aludt, szorosan magához ölelve valami fényesen csillogó tárgyat. A helytartói jogar volt, melyet az állatka éjszakai kóborlása nyomán "talált" a városban.

- Momojka! - döbbent meg a lány. - Ez nem lehet igaz!

A mágus is belesett odakintről és a familiáris láttán megértően mosolyodott el. Bölcs ember volt, nagy tapasztalattal, és a lány igaz döbbenete valamint a tárt ablak láttán nem esett nehezére összerakni a történteket.

- Ostobaság volt, nyitott ablaknál aludnod, ifjú hölgy. A város nem a vadon és egy ilyesfajta kis jószág kétakkora felfordulást tud okozni a házak között, mint egy tucatnyi varkaudar. Bár a fáma nem szól róla, de maga Rughar sem állhatta két holdhónapnál tovább, így én is csak azt tudom javasolni, hogy ha továbbra is a város vendégszeretetét kívánod élvezni, mielőbb szabadulj meg tőle.

Elhallgatott és rövid ideig mindannyian azt nézték ahogy a katona finoman lefejtette a kicsiny lény karjait a jogarról. A familiáris szinte meg sem rezdült, úgy aludt tovább.

- Mielőbb szabadulj meg tőle - ismételte a varázshasználó és elindult a folyosón, lefelé az emeletről. A lépcsőfordulóból azonban még egyszer visszatekintett a lányra és szinte atyai jó tanácsként tette hozzá:

- Legjobb lenne most azonnal...

"Azonnal" - dohogott magában Katherina, miközben betette az ajtót a hajnali látogatók után. Pontosan tudta, mit is akart ezzel mondani a mágus - ha még napkeltére is nála lesz a familiáris, a városi őrjárat fogja Libertan határáig kikísérni, és könnyen megeshet hogy neve felkerül a nem kívánatos személyek táblájára, amellé a hírhedt árnymanó mellé.

Másrészről viszont, az ő számára is kezdett egyre terhesebb lenni Momojka társasága. Most, hogy a fekete bőrű alakváltó megmutatta a picike maci-lényt, Rughar egykori familiárisa már nem is tűnt annyira pótolhatatlannak. Katherina biztos volt benne, hogy ha kapna pár napot, akkor el tudná bolondítani annyira a másik kalandozót, hogy az megossza vele a Tgachi-állatka megidézésének titkát. Ehhez azonban Momojkának mennie kell... most azonnal.

Leült az ágy szélére és szomorúan végigsimította az állatka bundáját.

- Te kis bolondos - mosolyodott el -, jobb lesz neked is, ha visszatérsz a tieid közé.

A familiáris, mintha csak megérezte volna, hogy valami nagy változás készülődik, álmosan a lány ölébe mászott és ott összekucorodott. Pici mancsaival magára húzta Katherina aranyszín haját, mintha az csak egy pokróc lenne. Erősen szorította, akár bármely ember ha rossz álmok gyötrik és takarójában remél biztos támaszt saját képzelete elől.

- Yar summon alg... - kezdett bele Katherina a varázsformulába, mely visszaküldi majd az állatkát saját síkjára.

Hallatán a familiáris szemei rémülten nyíltak tágra, és csak még inkább kapaszkodott a hajzuhatagba. Elkeseredetten húzta, csimpaszkodott az aranyszín szálakba, hogy a lány szemébe könnyek gyűltek a fájdalomtól, és az utolsó szavakat már szinte sikítva ejtette ki. Aztán az egyik pillanatban még az öléből figyelt rá Momojka szomorúan vádló szemekkel, a másik pillanatban pedig egy rándulás jelezte, hogy markában egy tucatnyi hajszállal az állatka eltűnt Ghalla világáról. Katherina éleset kiáltott fájdalmában, majd arcát kezébe temette és szipogott párat. Így kellett lennie. Bármennyire is ragaszkodott hozzá Momojka, Erdauion nem volt igazán megfelelő hely számára.

Oldalra dőlt az ágyon és megpróbált elszenderedni. A napkeltéig még jó három óra volt hátra, és reggel meg kell majd keresnie a fekete bőrű alakváltót is. Vajon mit tudhat a Tgachi-állatka, és rá tudja majd bírni a kalandozót, hogy elárulja megidézésének titkát? Miféle komponens szükségeltetik hozzá, és merre lehet azt meglelni?

Kicsiny, fekete-lila bundás állatkákról álmodott. Lehettek vagy két tucatnyian és mind Katherina combja körül nyüzsögtek. Patás lábaikkal néha finoman rátapostak csizmájára, majd bocsánatkérően néztek fel fekete szemeikkel. Nem lehetett rájuk haragudni, és a lány kedvesen hajolt le, hogy megcirógassa szőrös buksijukat. Szeretnivalóak voltak, igényelték a simogatást.

Körülnézett. Égbe tornyosuló rőtvörös fák, narancsszín levelek, magasan feje fölött méregzöld égbolt, körötte pedig az állatkák, kik szakasztott olyanok voltak mint Momojka. Néha egy közülük elügetett a vörös törzsek közé, hogy aztán pár másik társával térjen vissza. Csodálni jöttek őt.

Fura egy álom, hogy ennyire tudatában volt annak mit is csinál. Mintha valóságos lenne, mintha hívták volna, hogy jöjjön játszani velük. Ostobaság - gondolta Katherina -, én meg tudom idézni őket, de ők erre nem lehetnek képesek. Netán valamilyen komponenst szereztek meg belőlem? Ez már végképp nevetségesen hangzott egy álomban és a lány mosolyogva nyitotta ki a szemeit.

Kicsiny, fekete-lila bundás állatkák vették körül. Egyikük mancsában néhány hosszú, aranyszín hajszál csillogott, lengedezett.

- De jó, hogy itt vagy velünk - mondta Momojka pajkos tekintete. - Annyi sok játékot ismerünk és itt nem fog zavarni minket senki.

- Jössz velünk gubacsot görgetni? - figyelt fel a lány egy izgatott kis hangra maga mögül. Bármennyire is szerette volna, egyszerűen képtelen volt nemet mondani rá.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Isteni könnycsepp (Túlélők Földje novella).

Létrehozás: 2003. október 7. 09:28:47

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma