Vissza a Főoldalra
 

Hírek, újdonságok
Változások listája (dec. 4.)
Dicsőség Csarnoka
Új játékosoknak
Szabálykönyv
Demo forduló
Árak
Kedvezmények
Befizetési módok
Jelentkezési lap
UL küldés
Alanori Krónika kupon
Aukciós ház
Nyilvános fordulók
Szövetségek
Olimpiák
Chat, üzenõfal
Fórumok
Levelezési lista, IRC
Szavazások
ŐV találkozó
Beholder Labirintus
Mini-szójáték
AK Archívum
ŐV könyvek
Írások, novellák
Linkek
Letöltés
Gyakori kérdések
Felhasználási feltételek
Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
A pillanat képe
Spekulációk egy témára
Küldd el képeslapként!
"A nyomokból ítélve itt vagy egy ősi szertartást hajtottak végre, vagy valaki véres tappancsokkal körbe-körbe járt, majd eltűnt, mint a kámfor. Az előbbi tűnik valószínűbbnek." - a kép kedvéért kicsent, döbbenetes gondolatok az itt látható galetki agyából
Nézz szét a galériában!
60. Beholder Találkozó 2024.06.15. - Beszámoló

A lista folytatása...
NEM VAGY EGYEDÜL! - Játékosok felhívása! (11)
ŐV fejlesztési ötletek játékosoktól (55)
ŐV help (521)
56. BEHOLDER TALÁLKOZÓ 2022.06.18. PROGRAMJA (21)
Támasszuk fel a közösséget! (241)
Szövetségi felvétel (36)

További témák...

2024-11-15 06:42:28 Az UL-ek letöltésre kerültek.

Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
 

Egységben az erő (Ősök Városa novella)

Az ifjú galetki fázósan kuporodott össze fektében, és ahogy tapogatózó csápja hideg kőpadlót markolt puha fekhely helyett, egyszerre felriadt. Félhomályos barlangcsarnokban feküdt, amely csak annyira hasonlított eddigi otthonára, amennyire bármely két csarnok hasonlít a soha véget nem érő hegyben. Nemzedékeken át finomodott hegymélyi ösztöne csalhatatlanul jelezte a változást - soha nem járt még itt. A feje hasogatott, ruhái és többi holmija batyuban hevertek oldalán, meztelen teste libabőrözött, és valahogy más volt - szokatlan, nagyobb... Egyszerre tudta már hol van, az emlékek villanásszerűen tértek vissza: az Ősök áldása, a látomás, a növekvő testet szaggató fájdalom. Nyomorúságos helyzetét feledve mérhetetlen diadal érzése töltötte el. Végighordozta tekintetét a meghódításra váró új szinten, nyugtázta, hogy a következő feljárat előtt hever, majd hirtelen ráébredt, hogy a hatalmas ülő kőszobor, amelyet a lépcső melletti árnyékban helyeztek el, nem szobor, hanem egy irdatlan, roppant termetű gigász... A galetki egyenesen őt bámulta, széles, idomtalan arcán gúnyos mosoly játszadozott - legalább ébredése óta figyelhette. Nincs esélyed - sugallta a tekintet, és súlyával szinte a földhöz szögezte az újonnan érkezettet, akinek fején átvillant, hogy csak ketten vannak a környéken, és az Ősök őrbálványai a felköltözőkön kívül aligha törődnek mással. Tudta jól, hogy a becsületkódex minden galetkit köt, de mégis remegett a hangja, mikor megszólalt:

- Kaled vagyok, a Tudósok Klánjából. A kutyaszintről érkeztem. - Az utóbbi persze nevetségesen nyilvánvaló volt, de a kőarcú óriást sem ez, sem a bemutatkozás nem zökkentette ki hallgatásából. Kaled örömét nyugtalanság váltotta fel, gyorsan magára kapkodta bővebb ruháit, s mikor az óriás erre sem mozdult, batyuját megmarkolva nekiindult, hogy alkalmas barlangot keressen magának.

Csak a második forduló után mert visszafordulni, hogy óvatosan hátrakémleljen. A folyosó kihaltnak tűnt - ez mérhetetlen megkönnyebbüléssel töltötte el. Már éppen indulni készült, mikor a nedonkutya feje feltűnt a kanyarban. Kaled elképedt: ezek a torzszülöttek jóval lejjebb éltek a Hegyben, és amúgy sem volt megszokott, hogy elhagyják a viszonylagos biztonságot jelentő csatornaszintet. Ez a példány fajtájának óriása volt, az ifjú tudós nem kételkedett benne, hogy a szolgaszinten is könnyűszerrel ejt zsákmányt. Robusztus fejét mélyen a föld felett lógatva szimatolt, és amikor hirtelen megállva felnézett a galetkire, izzó tekintetében nem tükröződött félelem. Kaled felkészült a harcra, csápjaival bonyolult mintákat rótt a levegőbe, ahogy létrehozta a mágiáját erősítő védővarázst. Mire a dermesztés rúnáinak táncába kezdett, önbizalma már teljesen visszatért... hogy szempillantás múlva semmivé foszoljon a kanyarból kilépő galetki láttán. A kőarcú a kutyához lépett, amelynek nyakát - Kaled egyszerre ezt is világosan látta - szöges nyakörv övezte. Csápjai lehanyatlottak, a magába gyűjtött mana formátlanul enyészett el a barlang félhomályában. Őt kötötte a kódex, de köti-e az óriást is? Ellenfele - magában máris annak érezte - nem tett fenyegető mozdulatot, de a tekintete annál kifejezőbben beszélt. Kaled sarkon fordult, és sietősen a lakószint központja felé botorkált.

Üldözője már nem is vette a fáradtságot, hogy elrejtőzve kövesse. Órákon át haladt a nyomában kimért, tempós lépéseivel. Kaled kissé megnyugodott, ahogy a sűrűbben lakott belső régiókba érve a folyosókon feltünedeztek, azután megszaporodtak a járókelők. Sokan barlangjuk bejáratánál ülve végezték napi teendőiket, fegyvereiket élesítették, felszerelésüket javítgatták vagy az arra haladókat figyelték. Kaled is elkapott néhány pillantást, és némelyikben - ezt csalhatatlanul érezte - szánalom tükröződött. Az óriás megérkezésekor azután a földre szegeződtek a tekintetek.

Kaled idegeit már teljesen felőrölte a hajsza, mire végre alkalmasnak tűnő barlangot talált. Bebújt az alacsony barlangnyíláson, milgandját fellógatta a mennyezetre, és zsákként nyúlt el az oldalsó falba mélyített fekhelyen. Üldözött volt, aki odújába érve végre megpihenhetett. De a pihenő nem tartott soká. A barlang nyílását formátlan alak zárta el, kirekesztve a folyosó gyengécske fényét. A kőarcú galetki fejét dugta csak be a nyíláson, vállai már kívül rekedtek.

- Rakd ki a zászlóidat, pondró! - ordította bikahangon, amitől Kaled felrezzenve a hálófülke tetejébe vágta a fejét. - Párharcra hívlak, ne rabold tovább az időm!

Kaled már számtalan győzelmet aratott galetkik és torzszülöttek felett, és abba is régen beletörődött, hogy időnként vereséget szenved. A küzdelmeknek volt tétje, de ez a tét nem az élet, csupán lélekenergia volt, és még soha nem érezte galetki ellen azt a zsigereit markoló ősi félelmet, amely most hatalmába kerítette. Tudta, hogy ellenfele nem ölheti meg, de teste-lelke nem heverte még ki a felköltözés sokkját, az órákig tartó hajsza pedig megtörte, áldozattá változtatta. Értelme megsúgta neki, hogy ez lehet az óriás galetki módszere, de sem a felismerés, sem a tisztességtelen játék felett érzett undor nem tudta legyőzni a csápjait megbénító rémületet. Tehetetlenül nézte, ahogy a kőarcú válaszra sem várva előreküldi kutyáját, azután vállait hihetetlen mértékben összehúzva - Kaled sosem látott még ilyen rugalmasságot - maga is az üregbe nyomul. Még érezte, ahogy a kutya ledönti lábáról és hallotta a galetki dühödt acsargását:

- Azt hitted, elszökhetsz? Ez a szint az enyém! Megkeserülöd, hogy lejártam a lábam miattad! - azután elsötétült előtte minden.

Az oldalát szaggató fájdalomra ébredt. Alakok álltak körülötte, de a látását felhőző kín elrejtette arcukat. Összerezzent, amint hozzáértek, hogy lefejtsék szakadt rongyait. - Pihenj - mondta egyikük. Hűs tenyerét homlokára tapasztotta, és tovább szőtte a gyógyító varázst. A kín lassan tompult, és vele együtt odalett a félelem is. Kaled görcsbe rándult teste elernyedt, öntudata - egy időre még - újra a sötétségbe hullt.

Mikor feleszmélt, odakintről már nem szűrődött be fény. Saját milgandja halványan pislákolt, a barlang szögletei rejtelmes árnyakat vetettek. Gyengének érezte magát, de a tagjait óvatosan megmozgatva a fájdalom már nem tért vissza. Felkönyökölt, és pillantása a milgand fénykörének határán kuporgó alakra esett.

- Magadhoz tértél hát. - Az idegen galetki halk, de csengő hangon beszélt, szavaiba megnyugtató felhangokat vitt. - Nem először csinálja ezt.

- Kicsoda? - nyögte Kaled, miközben szemét a félhomályba fúrva igyekezett szemügyre venni vendégét.

- Sziklaöklű Keldor, a galetki, akivel balszerencséd összehozott - válaszolta az idegen, és előrehajolt ültében. - Naphosszat a feljárat előtt lebzsel, és lecsap az újonnan érkezettekre. Tisztességtelen játékot játszik, de mivel az Ősök törvényeit nyíltan ritkán szegi meg, a szint elöljárói szemet hunynak tettei felett. Nem mintha a régebbi lakók legtöbbjét nem tudná legyőzni - ő maga évekkel ezelőtt érkezett, és akkorára nőtt, hogy néha megfordul a fejemben, nem hágta-e át a megengedett határt. Ügyes, nem igaz?

Kaled kényelmetlenül fészkelődött az égszínkék szemek fürkésző pillantása alatt. Nem értette, mit akar tőle az idegen.

- Ügyesnek talán ügyes, de így sohasem fog szembenézni az Ellenséggel - válaszolta. - Könnyű győzelemre vágyik és a legyőzöttek rettegésére - durvasága talán gyávaságot takar - tette hozzá habozva.

- Felettébb éles meglátás, ahhoz képest, hogy csak most tértél magadhoz a verésből - mosolygott rá az idegen. - De meglehet, Keldornak van igaza. Az Ellenség legyőzéséhez mérhetetlen erőre van szükség, olyan galetkikre, akik győzelemhez szoktak. És ha felnevelésükhöz ezernyi társuk nyomorúsága és lélekenergiája szükséges, vajon túlzó ár-e ez azért, hogy egész népünk megszabaduljon a fogságból? - A látogató már nem mosolygott.

Kaled döbbenten hallgatta az érvelést, amelynek alaptémáját oly sokszor hallotta már, de ilyen tisztán kifejtve még soha. Hiszen erre épült az élete, minden galetki élete, miért tűnik most mégis helytelennek? Most rajta volt a sor, hogy fürkészőn az idegen szemébe nézzen.

- Ha Keldor és a fajtája lesz az, aki megszabadít bennünket, jobb lesz-e a sorsunk általa?

A látogató lehunyta szemét, és elégedetten csettintett.

- Méltó vagy a híredre Tudósok Klánjából való Kaled. Mit szólnál, ha azt mondanám, nem vagy egyedül a Hegyben, mások is gondolkodnak így? Elfogadod-e a kinyújtott kezet? - kérdezte az ősi formulával, s valóban mancsát nyújtotta felé. Kaled viszonozta a gesztust.

- Elfogadom a kezet, és megismerkednék társaiddal is, akiknek gyors gyógyulásomat köszönhetem. De legelőbb is: kit tisztelhetek benned, uram?

- A nevem Nefelejcs, akit egyesek - hogy miért, nem érem fel ésszel - Nyafogónak is neveznek. - A látogató szeme most vidáman csillogott. - A társaim pedig szívesen látnak téged, ha már annyi gyógyító igét pazaroltak rád. Keldor nem sietett elzavarni mellőled a kutyáját - úgy látszik nem szívesen bajlódik az etetésével... De most pihenj. Erőt kell még gyűjtened. Ha elérkezettnek látod az időt, jöjj el hozzánk a Békeidők Hírmondóinak barlangjába. A főtér közelében találod. - Azzal felállt, meghajtotta magát, és kilépett a barlangból. A milgandoltás utáni sötétség gyorsan elnyelte alakját.

Kaled már másnap elérkezettnek látta az időt. Estére akarta időzíteni látogatását, amikor - úgy gondolta - egész napi fáradozás után összegyűlnek a szövetség tagjai. Először a szint elöljáróinak hajlékait járta hát végig - vitatkozott a kereskedővel, bejelentkezett a palotába és felkereste a remetét -, de nem érezte a megszokott bizsergető izgalmat. Meghallgatta a kirótt feladatokat, de gondolatai egyre csak az esti találkozás körül forogtak. Maga nem volt tagja egyetlen szövetségnek sem, minden idejét a múlt és az Ősök titkainak szentelte. Úgy érezte, a tudás az igazi hatalom, a szabadulás kulcsa pedig, hogy a világ és az Ellenség természetét kifürkészve megértsük a múlt kudarcát. Most viszont segítettek rajta: idegenek, kérés és a viszonzás reménye nélkül. Mit is várhatnának tőle cserébe?

Bánta már, hogy nem figyelt jobban, amikor körülötte a szövetségekről esett szó. Hitte, hogy a galetki fajért küzd ő is, de nem bízott benne, hogy harcában segítséget kaphat kortársaitól, akik halvány árnyékai csupán az Ősöknek, kik maguk is elbuktak egykoron... Most úgy érezte, talán elmulasztott valamit, ami talán tudás, de talán több is annál. S hogy mulasztását pótolja, igyekezett nyitott füllel járni, s meghallgatni mindenkit, aki érdemesnek találta rá, hogy szóljon hozzá. A Hírmondókról is kérdezősködött, és estére már tudni vélte, mit tartanak róluk a szint lakói: léha társaság, akik erejük fejlesztése helyett haszontalan szórakozással múlatják az időt, az Ősök törvényében szentesített vetélkedés helyett pedig gyáván támogatják egymást.

Végül eljött a milgandoltás ideje, és az ifjú tudós habozva állt a függönnyel fedett barlangnyílás előtt.

- Látogatóba jöttél valakihez? - A kérdés a háta mögül érkezett. Meleg, női hang. Lassan megfordult, hogy szemügyre vegye a gazdáját: alacsony, barna hajú lány, szemeiben aranyló szikrák.

- Reglinde vagyok. Keresel valakit?

Kaled gerincét kellemes melegség bizsergette, de végül megtalálta a hangját és maga is bemutatkozott. Hozzá akarta tenni, miért jött, de a lány megelőzte.

- Á, tudom már. Nefelejcs beszélt rólad. Kerülj beljebb, én is éppen ide készülök. - Azzal a bejárathoz lépett és félrehúzta a függönyt. A nyílásból kiáradó fény körbeölelte alakját, ajkán a hazatérők mosolya játszadozott.

- Légy hát üdvözölve - mondta Kalednek, és a barlang belseje felé mutatott.

Odabent tágas tér fogadta a belépő tudóst, aki a helytartói palotán kívül még sosem látott ekkora lakóhelyiséget. A barlang fényárban úszott, majd' minden szögletre fürtökben aggatták a milgandokat a szövetségi szállást berendező gondos kezek. A bejárattól nem messze vaskos kőasztalok sorakoztak hányaveti összevisszaságban, körülöttük galetkik üldögéltek kisebb csoportokban, kényelmes párnákkal szelídített kőszékeken. Az egyik fülkét csapszéknek rendezték be, a fénylő képű fogadós egyre-másra hordta hatalmas kupákban a jóféle mézsört. Odébb, egy nagyobb üres térség közepén apró termetű, de ölnyi tüskéket viselő galetki pengette lantját, halk énekkel kísérve a zenét. Néhányan álldogáltak körülötte, az előadás befejeztével nevetve, de annál óvatosabban megcsapdosták a hátát. A csarnokból még számos kisebb helyiség nyílt, de a legtöbbjük rendeltetését Kaled nem ismerte. Csak a hátsó sarkok egyikében villódzó térkapura ismert rá a leírások alapján. Így már értette, miképpen láthat magánál nagyobb és már-már gyermekien apró galetkiket együtt mulatozni - nyilván különböző szintekről gyűltek össze itt.

Mélázását újabb érkező zavarta meg, aki halkan megköszörülte torkát a háta mögött. Reglindével egyszerre pillantottak hátra, hogy szemügyre vegyék a hang gazdáját. Nefelejcs állt a bejáratban, mögötte pedig mintha új sziklaszál nőtt volna ki a földből, tekintélyesre hízott élő cseppkő nyomakodott befelé.

- Türelem, Kőfejű! - mondta szigorúan Nefelejcs, aztán bocsánatkérőn rájuk mosolygott. - Kicsit izgága szegény. De abban talán igaza van, hogy nem kellene itt az ajtóban álldogálnunk. - Azzal tessékelő mozdulatokkal beljebb terelte a társaságot.

- Örülök, hogy eljöttél közénk - fordult Kaledhez, amint beljebb értek. - Ha gondolod, csatlakozz hozzám. Az istállómester gondjaira bízom Kőfejűt, azután bemutatlak a többieknek.

Kaled örömmel követte. Amit itt látott, megpendített a lelkében valamit, amit azóta nem érzett, mióta elszakították szüleitől, és az elválás fájdalma bástyákkal körülvett zárvánnyá merevedett. Most a bástyák inogni kezdtek: habozva engedte, hogy tudata eljátsszon a gondolattal, milyen lehet tartozni valakikhez. Az asztaloknál beszélgető galetkik boldognak látszottak. Nem a próbák leküzdéséből vagy a képességeik fejlődéséből fakadó megszokott boldogság volt ez, hanem gondtalan öröm. Kaled még nem volt bizonyos benne, jó-e ez - egész eddigi neveltetése, a legtöbb galetki vélekedése haszontalanságnak, az idő fecsérlésének tartotta ezt az életformát -, de tudós volt, aki megtanulta, hogy saját maga alakítsa ki a véleményét, és a készen kapott nézeteket a kételkedés, a többszörös ellenőrzés próbatételének vesse alá. Tudta, hogy nem feltétlenül a többség véleménye a helyes, és bízott annyira a megérzéseiben, hogy most már közelebbről is meg akarjon ismerkedni ezekkel a galetkikkel.

Nefelejcs állta a szavát. Végigcipelte az egész barlangon, mindenkinek bemutatta, akivel összetalálkoztak, és közben csak beszélt, beszélt... Kaled fejében zsongva kavarogtak a nevek és az arcok, a legújabb hírek és a Békeidők Hírmondóinak tettei és tervei. Látott hatalmas végtagokkal büszkélkedő harcosokat és halk szavú, a mágia vagy az elme útját járó beavatottakat; tarka ruhákba öltözött bárdokat és ruhátlan, már-már torzszülöttekre emlékeztető monstrumokat; tüskéket és áthatolhatatlan irhát viselő galetkiket; látott férfiakat és nőket. Számos klán jelvényei vonultak el ámuló szemei előtt - némelyek a tudás zafírját viselték, akárcsak ő maga. Elméje osztályozni próbálta a benyomásokat, de nehezen boldogult a rátörő áradattal. Nefelejcs sem könnyítette meg a dolgát, aki első találkozásukkor kristályba metszett tisztaságú szavakkal csapott a lényegre, de most jelentéktelen pletykákkal tömte a fejét. Szinte már el is feledkezett Keldorról... Elfeledkezett Keldorról. Eltűnt a félelem, felengedett a belsejét marokra fogó görcs. Megtorpant, és Nefelejcsre bámult. A szószátyár bárd elhallgatott, és hamiskásan elmosolyodott - sokat tudó mosoly.

- Talán, gondolom, ideje a lényegre térnünk - mondta. - Összehívtam a tanácsülést, ne várassuk őket soká.

Tekintélyes kétszárnyú kapu nyílt a tanácsteremre a barlang hátsó fertályán. Kaled most vette csak észre, hogy egy ideje már errefelé tart a sokaság. Nefelejcs oldalán belépett hát ő is. A terem kagylóforma alakban körkörösen befelé mélyült, némiképp az olimpiai aréna amfiteátrumára emlékeztette a tudóst. Oldalában félkörívben húzódtak az ülések sorai, mélyén a pódiumon a szónok az egybegyűltek alatt, nem pedig fölöttük helyezkedett el. Nefelejcs most erre a helyre tartott, és határozottan maga után húzta Kaledet is. A zsivaj halk mormogássá tompult, ahogy lassanként mindenki elhelyezkedett az üléseken. Kaled feszengett a kíváncsi, de korántsem barátságtalan tekintetek kereszttüzében. Maga mellé pillantott, ahol Nefelejcs állt széles, magabiztos mosollyal. Szemlátomást élvezte a figyelmet, és mély átéléssel ízlelgette minden cseppjének zamatát. Végighordozta tekintetét a sokaságon, és megköszörülte torkát.

- Köszönöm, hogy eljöttetek - kezdte beszédét. - A helyzet igen komoly - tette hozzá, miközben szemében tovább táncoltak a vidám szikrák. A hallgatóság soraiból helyenként kuncogás hallatszott. Nefelejcs összevonta a szemöldökét és bosszúsan ráncolta homlokát.

- Nem vesztek komolyan. - Lemondóan legyintett. - De vegyétek komolyan ezt a fiút - azzal Kaledre mutatott -, és gondoljátok meg, hogy ugyanez már közülünk is többekkel megesett, és sokan eshetnek még áldozatul a később felköltözők közül. - A vidám szikrák itt eltűntek a szeméből, és a közönség is elcsendesedett. - Tudjátok, mivel állunk szemben. Milyen megoldást javasoltok?

A hallgatóság felzúgott, és elsőként egy megtermett galetki emelkedett szólásra. A legnagyobbak közé tartozott a teremben, de Kaled az ajkába harapott, mikor eszébe idézte Keldor gigászi tömegét, amellyel a felszólaló sem vetekedhetett.

- Boldizsár Di Selegard vagyok - kezdte -, és azt javaslom, üssünk vissza erővel. Ez a Keldor félelmetes egy barom, de nincs olyan ellenfél, aki legyőzhető ne volna a megfelelő taktikával. Meggyőződésem, hogy a Hírmondók tanácsa megtalálja majd ezt a taktikát, és lesznek olyanok, akik fáradtságot nem kímélve meg is valósítják azt. - Mély hangja dörögve töltötte meg a termet. - Magam máris elsőként jelentkezem a feladatra. - Azzal büszkén visszaült.

- Nem kételkedem felszólaló társam erejében és elszántságában, de valóban ez volna a célravezető módszer? - vette át a szót egy hórihorgas, izzó szemű férfi. - Thomas Curse vagyok, az átokszórás mestere - biccentett Kaled felé. Egy közeli ülésről halk hümmögés hallatszott - Kaled megdöbbenve ismerte fel Csáth Gézát a leírások alapján -, de a szónok nem zavartatta magát.

- Ha néhányan le is tudják győzni Keldort, mi ez ahhoz képest, amit ő galetkik százaival tett és még tehet? Százból kilencvenkilencet így is le fog győzni. Sokkal jobbnak tartanám, ha a helytartóságon tennénk panaszt, mindannyian, akik ezen a szinten lakunk. - Azzal tekintetével végigpásztázta a termet, és leült. A hatás nem maradt el. A hallgatóság hangosan felzúgott, több galetki egymás szavába vágva próbált szólásra emelkedni. Végül egy íjat markoló férfi fejezte ki a többség véleményét.

- Helytartóság? Na hiszen! - Hangjában fojtott indulat rezgett. - Próbáltál te már valaha panaszt tenni? Elintéztek neked valaha bármit is? - Még folytatni akarta, aztán inkább csak lemondóan legyintett. - Amúgy Amorpheus vagyok - mondta még, és fújtatva leült.

Apró termetű nő emelkedett most szólásra, és türelmes mosollyal megvárta, amíg elhalkul a moraj.

- Hajnali Harmat vagyok - kezdte lágy, megnyugtató hangon. - Részben egyetértek Amorpheus testvéremmel. A helytartóság, a Hegy egész vezetése azt tanítja - és várja el tőlünk -, hogy mindenki a saját erejéből boldoguljon, és így erősödjék a megpróbáltatásoktól. Meglehet, Keldor valóban súrolja, néha talán át is hágja a törvény adta határokat, de mégis vonakodva fognak csak segítséget nyújtani, ha adnak egyáltalán. - Szomorú mosollyal Thomas Curse felé emelte tekintetét.

- Tartok tőle, hogy a vezetés, legalább titokban, inkább Keldornak adna igazat. A beadványaink pedig az irattárban porosodnának, amíg feljebb nem költözünk, hogy akkor megkönnyebbült sóhajjal dobhassák végre tűzbe őket. - A nyomaték kedvéért bólintott, azzal visszaült helyére.

- Az erőnk tehát kevés, és az erő amúgy sem a mi módszerünk - ragadta magához a szót Nefelejcs. - A hatóságokra pedig - ebben egyetértek - aligha számíthatunk. Mitévők legyünk hát? - Lassan végighordozta tekintetét a hallgatóságon, Kaled kényelmetlenül feszengett mellette. Végül egy szivárványszínben pompázó galetki szólalt meg, akin örömmel fedezte fel a tudás zafírját.

- Ben-e-veer vagyok - kezdte a férfi, lassan forgatva a szót. - A megoldás fájdalmasan egyszerű, bár a kivitelezés fölöttébb körülményes lehet. - Hatásszünetet tartott, majd folytatta. - Keldor a szolgaszinten legyőzhetetlen. Szerencsével vagy erővel - itt Boldizsár felé biccentett -, esetleg tudással talán legyőzhetnék néhányan, kiválasztott kevesek, de attól még ő maradna a szint császára. Feljebb azonban - mosolyodott el - már ellenfeleire akadna. Akadnak barátaink odafent, akik örömmel elnáspángolnák. Kérdés csupán az, hogyan vegyük rá, hogy feljebb költözzék? - Kérdőn felvonta szemöldökét, beszéde hatását firtatva körülnézett, azután lassan visszaereszkedett helyére.

Sápadt, komoly tekintetű galetki emelkedett szólásra. Jó fejjel magasodott az egybegyűltek legtöbbje fölé, jelezve, hogy magasabb szintről érkezhetett.

- Csendes Don vagyok - mondta halk, de érthető hangon. - Valóban vannak odafent barátaink. És ezúttal - a fakó arcon halvány mosoly terült szét - meggyőződésem, hogy nem csak a barátainkra számíthatnánk. Sokan vannak, akik örömmel segítenek kúrálni az önhittséget, és akiknek amúgy sincs ellenére egy ekkora monstrumból nyerhető lélekenergia. Ha eléritek, hogy Keldor feljebb költözzék, gondoskodom róla, hogy megfelelő fogadtatásban legyen része. - Azzal visszaült.

Nefelejcs mind szélesebben mosolygott. A teremben szélzúgásként támadt fel újra a moraj, ahogy a galetkik kisebb csoportokban vitatták egymás között a lehetőségeket. Ez a halk nesz viszont mintha egészen a közelből jött volna... A nefelejcskék szemű bárd oldalra fordult, ahol Kaled feszengett bátortalanul, és mintha szólni kívánt volna. Csendet kért, és az ifjú tudós megkapta a szót.

- Én csak vendég vagyok itt, a nevem Kaled. - Halk hangja lassan erőre kapott. - Segítséget kaptam tőletek, kéretlenül és önzetlenül. És azt hiszem, tanultam is valami fontosat itt közöttetek. Nagyszerű lehet, ha az ember nem csak magára számíthat és nem csak magáért felelős. - Egy pillanatra megállt, és erőt merített a bátorító tekintetekből. - Én talán ki tudnám csalogatni Keldort az odújából.

A kőarcú óriás napjai eseménytelenül, de a legnagyobb megelégedésére peregtek. Megtalálta az otthonát - ez a szint már az övé. Ideje nagy részét a feljárat körül lebzselve töltötte, hogy nap nap után könnyű győzelmeket arasson a felköltöző lárvák felett. Ennél talán csak azt élvezte jobban, ha valami tudatlan szerencsétlen tévedésből éppen az ő barlangját látogatta meg portyázása során. A barlang előtt egyetlen zászló lengedezett - nem fog ő holmi szócsatába bonyolódni, hát még akárkivel udvariaskodni. Ez a mostani látogató is harcra szólította. Nemes harcra, szolgákkal - hadd lakjon hát jól az öleb is. Keldor nehézkesen feltápászkodott hodálynak is beillő barlangjában - sok ritka csemegét és ékszert hordott a palotába, hogy az ellenőrző körutak elkerüljék egyre terebélyesedő lakhelyét -, azután kutyájának füttyentve a kijárat felé indult. A barlang nyílásában szánalmasan apró alak állt, és valahogy ismerősnek tűnt. A betolakodó eltorzult arccal vicsorgott rá.

- Kaled vagyok, ha nem emlékeznél. Kaled, akit porig aláztál, hogy azután a kutyádnak vess. Kaled, aki eljött, hogy elégtételt vegyen.

Keldor egy pillanatra visszahőkölt - elbizonytalanította a jövevény elszántsága -, de nem azért győzött száz meg száz csatában, hogy megrémüljön egy olyan fenyegetés láttán, amely mögül ennyire nyilvánvalóan hiányzott az erő. Emlékezett már, ezt a korcsot csak nemrég agyalta le, újonc még a szinten. A csenevész varázstudók néha fájdalmas savesőt idéztek fejére, de így most ettől sem kell tartania. Lélekben vállat vont, előreküldte kutyáját és ökleit rázva támadásra indult.

Kaled már az első szavak közben szőni kezdte a varázst, amely hatékonyabbá tette bűvigéit, meggyengítette az ellenfél védelmét. Élénken emlékezett első találkozásukra, amikor végül nem vette hasznát a varázslatnak. De azóta tanult egyet s mást. Az elbájolás igéi ellenállhatatlanul csaptak le a nedonkutya elméjére. "Ugye sohasem bántanál?" - sugározta a varázslat hídján át. "Védj meg ettől a behemóttól!" - kérlelte. A hatalmasra nőtt állat morogva megfordult, és a torka mélyéről felszakadó hördüléssel vetette magát a rohamozó óriás döbbent képébe. Nem tudta ledönteni a lábáról. A vadul kaszáló öklök bordákat repesztettek, mire Kaled útjára engedte a második varázst. Keldor mozgása lelassult, ahogy a bűvige béklyóba verte tagjait. Az óriás most már bömbölt. Hatalmas rántással letépte magáról az igézetet, hirtelen mozdulatától a nedonkutya a falig repült. "Akár még sikerülhetett is volna - gondolta magában Kaled. - De most eljött a futás ideje". Mentális parancsot küldött a megviselt nedonkutyának, és mielőtt megfordult volna, még odavetette a vadul ziháló gigásznak:

- Még látjuk egymást. A kutyádat pedig elviszem. - Azzal futásnak eredt.

Mélységes hálával gondolt azokra, akik saját készletükből adták össze a füveket és gondos kézzel főzték ki a hatalomitalokat az ő számára. Tucatnyi adag ereje feszítette az izmait, és sarkallta emberfeletti rohanásra. Még lassítania is kellett, ahogy halkult mögötte az egész szintet megremegtető ordítás. A világért sem akarta volna lehagyni üldözőjét. A nedonkutya bezúzott koponyával rég elmaradt mellettük, de Keldor szerencsére őt magát akarta, szemét elvakította a homlokáról alácsurgó vér, agyára ködöt vont a gyilkos indulat. "Nem szeretnék megbotlani" - gondolta Kaled, és megkönnyebbült, amikor az utolsó forduló után végre feltűnt a feljárat előtere. Korántsem emlékeztetett arra a képre, amely alig néhány hete fogadta a felköltöző tudóst. A Hírmondók alapos munkát végeztek, miután az óriás aznap elhagyta őrhelyét. Megváltoztak a szögletek, sziklák zártak el korábban nyitott bejáratokat, és újonnan vágott üregek éktelenkedtek a falban. A feljárat nyílása egyszerű sziklarepedés a félhomályban. Kaled nem kételkedett benne, hogy legalább tucatnyi előírást szegtek meg, de nem bánta. Csukafejessel vetette magát a feltáruló nyílásba, melynek mélyén sötétség honolt. Csak az izzó vörös fényfoltokat látta, a strázsák szemének tiltó vörösét... amely egyszeriben zöldre váltott, ahogy Keldor átbucskázott rajta a sötétben. Az óriás üvöltése még sokáig visszhangzott az üregben - ő maga azonban már a fogak szintjének törvényével ismerkedett.

Ott voltak mind: Leinád, az égszínkék szemű bárd; a vágott szemű Fenix, Gedeon Bácsi, a dobótőrrel játszadozó Klood, a háttérben pedig ott álldogált egy kosszarvakat viselő férfi, és időnként a homokórájára nézett - repül az idő...

- Talán, úgy gondolom, ideje volna barlangot választanod - mondta kaján mosollyal Leinád. - Mindannyian türelmetlenül várjuk választásod; ne várass bennünket soká...

Írta: Csendes Don
A cikk az Alanori Krónika 68. számában jelent meg.

(A szavazáshoz be kell jelentkezned!)
(átlag: 16 szavazat alapján 9.1)

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Megérkezés (Ősök Városa novella).

Létrehozás: 2003. december 10. 09:18:27
Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:08
Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

© Beholder Kft., 2003 - 2024
E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.