Napnyugta (Túlélők Földje novella)

Delelőn járt a nap, mikoron elindultam falumból a nagyvilágba. Lágy nyári szellő fújdogált csendesen, s a patak vizében tündöklött az égi aranykorong. Felhő nem szállt a magasban, csupán néhány madár röppent tova vidám csicsergés közepette. A dombon kaptattam felfelé, hátra-hátra pillantva párszor, szívemben ólomkő súlyával. Hallani véltem a malom zúgását, kerekeinek recsegését, a falubeliek zsivaját. Pedig ha hittek volna szavamnak, mostan már rég úton lennének, hogy minél messzebbre kerüljenek a falutól. De ők kigúnyoltak, bolondnak néztek és elkergettek. Ezerszín virágpalást borítja a vidéket, fű zizzen, tücsök ciripel. Lépteim nyomában felszáll a por, csizmám talpa hangtalanul csapódik minduntalan a földhöz. A dombtetőre érve utoljára tekintettem végig Toldak zsúptetős házain. Oly ártatlanul élte életét e kis közösség. Ám a vihar ide is elér.

Sötétség uralta a sűrű rengeteget, mely mint védő karok ölelt át. A fák göcsörtös, magasba törő törzseiből kezek nyúltak a külvilág felé. Levelei suttogása mind mese a múlt időkből. Szarvas nézett reám büszkén, ahogy népe szokott. Félni nem félt, együttélni az eltelt évszázadok alatt megtanult fajtája az emberekkel és más humán lényekkel. Káprázatos szépségű természet alkotta varázslat, ahogy a fénysugarak táncolnak körülötte. Lenyűgözve álltam s bámultam e csodát, melyet életében egyszer lát az ember. Gondolataim mélyére rejtettem e képet, hogy emlékezzem rá a pusztulás utáni időkben. Lelkem kiabált a bensőmet szétszakítani akaró fájdalomtól, én mégis csöndben maradtam. Lehorgasztott fejjel, búsan haladtam tovább, kiszabott utamon. Útközben találkoztam egy fiatal leánnyal. Piros orcája, rózsás ajka, tengerkék szemei, hófehér hosszú hajzuhataga áhítatot és eleddig rejtett érzelmeket ébresztett bennem. Szívem zakatolt, szinte torkomban dobogott. Bársonyos hangján üdvözölt, s én hirtelen szólni se tudtam.

- Üdvözöllek! - köszöntött. - ...A faluból jössz?

- Igen - feleltem elszomorodva.

- Merre tartasz? - kérdezte természetes bájával.

- Semerre. Csak menekülök a sorsom elől. - Szeme felcsillant, a kíváncsiság látszott tábort verni benne. Ám tudván mily veszedelem közeledék, elindultam tovább az úton és ő jött utánam. Mellettem bandukolt, térdig érő szoknyában és bő fehér ingben. Tizenhat évesnél nem lehet fiatalabb.

- S mi a sorsod?

- Meghalni világommal együtt. - Feleltem halk sóhaj keretében és láttam rajta, fejében egymást érik a kérdések és az érzések. Arcára kiült az együtt érző bánat, amitől szempillantás alatt érett nővé változott.

- S hol a világod?

- Ez a világom. A föld, a fák, az emberek mind részei világomnak.

- Hazudsz - mosolyodott el. - Nem hiszem, hogy mindez elpusztul.

- Az istenek elfordultak tőlünk, segítséget hiába várunk. Északról baljós hírek jutnak el a közeli városokba. Félek, mindaz mitől rettegek beteljesül és én tovább élek. - Riadt tekintettel nézett ő vissza a faluja irányába, szavaimtól félelem költözött a szívébe.

- De miért rettegsz az élettől, hisz örülnöd kéne. Ha túléled a halált, akkor sorsod rendeltetését is megváltoztatod. - Elmosolyodtam mondókájának lényegétől. Ujjam közé véve, szakajtottam le egy csodaszép virágot. Ránéztem és átadtam a lánynak.

- Rendeltetésem, hogy túléljem a pusztulást. Mégis számomra az élet maga lesz a halál abban a halott világban. Hiszen ha elpusztul minden, mi oly széppé és gazdaggá teszi létünk e világban, vajon érdemes lesz-e túlélni? Élni a semmiben, a sötétben és hidegben. Minden szépség nélkül. - Némán követett. Mostanra bizonyára ösztönösen, sem mint önszántából. Tudván mi a sorsom, a remény világítja be létét e pillanatokban. Az erdőnek pediglen vége szakad. Előttünk elkanyarodik az út, s a nap lassan nyugovóra tér. Narancsvörös korongja egyesül a földdel, hogy átadja helyét az éjszakának. Láttam a holdat trónfoglalása közben. De minden eltűnt, mihelyst behúzódtunk a sziklába vájt barlangba. Hűvös fuvallat csapta meg arcomat, tagjaim tudatosan kezdtek hozzá a tábortűz készítésnek. A lány segített, pedig a nevét sem tudom. Mozdulataink kínosan begyakoroltak és így munka közben átadhattuk magunkat az emlékek rohamának. Kint eközben feltámadt a szél. Az ég is vérben úszott. Távolról ropogást és süvöltő szelek hangját hozta a szél.

A tűzvihar félelmetes griffmadárként repült át a földeken, felfalva mindent mi útjába állt. Lángnyelvei éhesen csaptak le a táplálékra. Sikolyok, reccsenés, a fájdalom megannyi hangjai. Az eget beszínezte a felszabadult mágia ereje, bizarr és pokoli hátteret adva ezáltal a drámai színjáték utolsó felvonásának. A naplementével jött el a végső pusztulás, mi beteljesítette sorsom. Pokoljárás az élőknek és egyszerű közjáték a halottaknak. Hisz a kövek tehetetlenül szemlélték mint súlyt le a halál s veszi magához a halandó lelkeket. Ég és föld mostan összeért, villámok cikáztak e két alkotóelem határán. Zengett, dörgött a levegőt füst töltötte fel. A végső órák ideje jött el.

Túléltük. Én és a lány túléltük e naplementét. Most bolyongunk a végtelennek tűnő holt tájon. Az élet temetőjén keresztül. Utunkat elszenesedett holttestek és növények szegélyezik. A városok romokban hevernek. Mit a természet istennője alkotott, a mágia rombolta szét. S élő halottakként e kietlen világban vártuk merre fordul a sorskerék.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Feltámadás (Túlélők Földje novella).

Létrehozás: 2004. március 8. 11:11:50

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma