Vissza a Főoldalra
 

Hírek, változások
Mi is az az AK?
AK Archívum
GN Archívum
Tartalomjegyzékek
Cikkek az újságból
Krónikák a boltban
Szavazások
Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
Termékismertető - Alanori Krónika 144. (2008. január-február)
Termékismertető - Alanori Krónika 141. (2007. október)
Termékismertető - Alanori Krónika 149. (2008. november-december)
Termékismertető - Alanori Krónika 146 (2008. május-június)

A lista folytatása...
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
 

Janet Evanovich: Hárman a pácban (részlet 2.)

Január volt Trentonban. Az ég fegyverszürke volt, a levegő hidegen és halottan ült az autókon és a járdákon. Vincent Plum óvadéki ügynök irodáiban a légkör nem kevésbé volt zord, és rólam sem a hőségtől, hanem a rettenet miatt folyt a víz.

- Nem tehetem - mondtam unokatesómnak, Vinnie-nek. - Még soha nem utasítottam vissza egyetlenegy ügyet sem, de ezt az ügyet nem vállalhatom el. Bízd Rangerre a papírmunkát. Vagy add Barnesnak.

- Nem bízhatom Rangerre ezt a jelentéktelen Meg Nem Jelentet - mondta Vinnie. - Ezeket a filléres ügyeket te intézed. Az Isten szerelmére, válj már végre profivá! Fejvadász vagy. Már öt kibaszott hónapja fejvadász vagy. Most mit húzol engem?

- De hát Mo bácsiról van szó - tiltakoztam. - Nem vihetem be a sittre Mo bácsit. Utálni fog mindenki. Utálni fog az anyám. Utálni fog még a legjobb barátom is.

Vinnie vékony, csonttalan testével leroskadt az asztala mögötti székbe, és fejét a párnázott bőrtámlára hajtotta.

- Mo nem fizette ki az óvadékát. Tehát szarrágó. És csak ez számít.

Miközben a szememet forgattam, úgy elszédültem, hogy majdnem hanyatt estem.

Moses Bedemier, ismertebb nevén Mo bácsi 1958. június 5-én nyitotta meg fagyi- és fillérescukorka-boltját, és azóta is ezzel foglalkozik. Boltja Trenton kellemes lakónegyede, a burg szélén fekszik. A házak itt keskenyek, az emberek pedig büszkék konzervativizmusukra és vendégszeretetükre. A burgban születtem, ott nevelkedtem, és bár mostani lakásom körülbelül másfél kilométerre van a burg határától, olyan, mintha még mindig egy láthatatlan köldökzsinór tartana pórázon. Évek óta nyiszálom ezt az átkozott zsinórt, de még soha nem voltam képes végleg elvágni.

Moses Bedemier a burg megbecsült polgára. Az idő során Mo és boltjának linóleuma megöregedett, mindketten megkoptak, és eredeti színük a harmincvalahány év alatt kifakult a fluoreszkáló világítástól. A sárga téglahomlokzat és a bejárat felett függő, boltot reklámozó tábla öreg volt már, és kikezdte őket az idő. A bárszékek és a pult fényes króm- és bakelitrészei is kopottak voltak. De mindez nem fontos, mert ha valaki a burg történelmi kincsének számít, akkor az Mo bácsi.

És engem, a 57 kilós, 170 cm magas, barna hajú, kék szemű, mostanában fejvadászként dolgozó Stephanie Plumot az imént bíztak meg azzal, hogy a köztiszteletnek örvendő Mo bácsit berángassam a rendőrségre.

- Na de mit csinált? - kérdeztem Vinnie-től. - Tulajdonképpen miért tartóztatták le?

- Picky biztos, ismertebb nevén Benny Gaspick megállította, amint 45 km-es sebességgel hajtott egy 30-as zónában. Picky biztos nemrég végezte el a rendőrtisztképzőt, és még annyira zöldfülű, és annyira nem ismeri a helyi szokásokat, hogy nem ismerte fel Mo bármikor-szabadon-távozhatok-a-börtönből kártyáját, melyet a Rendőrök Jótékonysági Egyesületétől kapott.

- Gyorshajtásért nem kell óvadékot letenni.

Vinnie felrakta asztala sarkára a lábát, amelyen új, ködhasító bőrcipőjét viselte. Vinnie szexőrült volt, különösen azokat a barna bőrű fiatalembereket imádta, akik ékszerrel díszítették a mellbimbójukat, de azokért a hegyes mellű nőkért is majd megőrült, akik 14. századi kínzószerszámokkal játszadoztak otthon. Óvadékszervező ügynök volt, vagyis pénzt adott kölcsön megszorult embereknek, hogy kifizethessék a bíróság által kiszabott óvadékot. Az óvadék célja az volt, hogy a gyanúsítottnak anyagilag ne legyen kifizetődő eltűnni a városból. Amint az óvadékot kifizették, a börtönben ülő gyanúsítottat szabad lábra helyezték, így legalább otthon, a saját ágyában aludhatott, míg a tárgyalásra várt. Az óvadék tizenöt százaléka volt Vinnie jutaléka, és nem lehetett visszakérni, akármi is lett a tárgyalás kimenetele. Ha az óvadékot letevő gyanúsított nem jelent meg a bíróságon, a bíróság megtartotta Vinnie pénzét. Nem csak a tizenöt százalékát. Megtartotta az egész dohányt, az óvadék teljes összegét. Ennek Vinnie nagyon nem örült.

Itt jövök be én a képbe. Meg kell találnom az óvadékot elhelyező személyt, aki addigra már hivatalosan is bűnözőnek számít, és vissza kell vinnem a rendszerbe. Ha normális időn belül megtalálom a Meg Nem Jelent személyt, vagyis az MNJ-t, a bíróság visszaadja Vinnie-nek a pénzt. A szökevény elfogásáért az óvadék tíz százalékát kapom, míg Vinnie-nek öt százaléknyi nyereség marad.

Eredetileg elkeseredésből vállaltam el ezt a munkát, amikor elvesztettem (bár nem önhibámból) E.E. Martinnál betöltött fehérnemű-ügynöki állásomat. A munkanélküliség alternatívájaként elmehettem volna a tampongyárba dobozológép-felügyelőnek. Nagyon felelősségteljes munka, de nem igazán indultam be tőle.

Abban nem voltam biztos, hogy miért dolgoztam még mindig Vinnie-nek. Talán a foglalkozásom elnevezése játszhatott közre ebben. Fejvadász. Bizonyos rangot kölcsönzött nekem. Ráadásul harisnyanadrágot sem kell hordanom.

Vinnie elővillantotta bájmosolyát, látszott rajta, hogy élvezi az éppen előadott történetet.

- Abban az elszabott igyekezetében, hogy Az Év Legjobban Utált Zsaruja legyen, Gaspick útbiztonsági kiselőadást tartott Mónak. Miközben Gaspick kioktatja, Mo feszeng az autója ülésében, és Gaspick észreveszi, hogy Mo egy negyvenötöst hord a kabátja zsebében.

- És Mót letartóztatják, mert rejtve hordta a fegyverét - szóltam közbe.

- Eltaláltad.

Trentonban tilos volt fegyvert rejtve hordani. Ilyen engedélyt csak nagy ritkán állítottak ki, elsősorban ékszerészek, bírók és futárok részére. Ha valakit rajtakaptak, hogy engedély nélkül rejtve hordja fegyverét, az jogtalan fegyverbirtoklásnak és büntetendő cselekedetnek minősült. A fegyvert lefoglalták, megállapították az óvadékot, és a fegyver viselője átkozhatta balszerencséjét.

Természetesen mindez nem tántorította el Jersey lakosságának nagy részét attól, hogy rejtve hordja fegyverét. A fegyvereket Bubba fegyverboltjában lehetett megvenni; volt, aki örökölte a sajátját, vagy a szomszédaitól, barátaitól vette, de valójában bárkitől, aki nem értett egyet a fegyverkorlátozás részleteivel, lehetett másod- vagy többedkézből származó fegyvert szerezni. A józan ész azt diktálta, hogy ha az állam engedélyezte a fegyver birtoklását, akkor teljesen rendben van azt a táskába rakni. Úgy értem, miért venne valaki fegyvert, ha nem azért, hogy magánál hordja a táskájában? És ha tiltott dolog a fegyvert a táskában hordani, akkor a törvény rossz. Jerseyben pedig senki se fog betartani egy rossz törvényt.

Velem is volt már úgy, hogy rejtve hordtam a fegyveremet. Most is láthattam Vinnie poliészter nadrágjának hajtókájánál egy kidudorodást, ahol a bokájára erősített pisztolyát hordta. Nemcsak rejtve hordta a fegyverét, de lefogadtam volna, hogy az nincs is regisztrálva.

- Ez nem annyira súlyos bűncselekmény - mondtam Vinnie-nek. - Emiatt fölösleges nem elmenni a bíróságra.

- Talán Mo elfelejtette, hogy jelenése van a bíróságon - válaszolta Vinnie. - Lehet, hogy csak annyiból áll a feladatod, hogy emlékeztesd rá.

Reménykedjünk benne, gondoltam magamban. Talán nem lesz akkora katasztrófa ebből az egészből. Tíz óra volt. Átsétálhatnék az édességbolthoz, és beszélhetnék Móval. Valóban, minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább nyilvánvalóvá vált számomra, hogy teljesen alaptalanul fogott el a pánik. Mónak semmi oka nem volt arra, hogy MNJ-vé váljon.

Kijöttem Vinnie irodájából, és egy hirtelen sasszélépéssel kikerültem Connie Rosollit, épp hogy nem löktem fel. Connie vezette az irodát, és vigyázott Vinnie-re. Körülbelül annyira tisztelte Vinnie-t, mint egy takonypócot, de már sok évet lehúzott Vinnie mellett, és elfogadta, hogy Isten nagyszerű teremtésébe még a takonypócok is beletartoznak.

Connie fukszialila rúzst, ehhez illő körömlakkot és fehér blúzt viselt, melyet nagy fekete pöttyök díszítettek. A körömlakkját nagyon menőnek találtam, de a blúz nem igazán volt jó ötlet olyan valaki részéről, akinek a melle tette ki testsúlya hatvan százalékát. Még szerencse, hogy az ízlésrendőrség nem látogat túl gyakran Trentonba.

- Ugye nem vállalod el? - kérdezte. Hanghordozásával azt sugallta, hogy csak egy szemétláda okozna Mo bácsinak szomorúságot, ha csak egy rövidke pillanat erejéig is.

Nem sértődtem meg. Tudtam, hogy honnan jön, és az életfelfogásunk is megegyezett.

- Arra gondolsz, hogy fogok-e Mo bácsival beszélni? Ja, elmegyek, és beszélek vele.

Connie fekete szemöldökei vízszintes sorba rendeződtek, mire arca a megtestesült jogos felháborodássá vált.

- Annak a zsarunak nem volt joga arra, hogy letartóztassa Mo bácsit. Mindenki tudja, hogy Mo bácsi soha semmi rosszat nem tenne.

- Rejtve hordta a fegyverét.

- Most úgy beszélsz, mintha ez tilos lenne.

- Ez konkrétan tilos.

Lula pillantott ki az aktái mögül.

- Mi ez a nagy hűhó e körül a Mo bácsi körül?

Lula kurvából avanzsált iratrendezővé. Nemrégen teljesen megváltoztatta a kinézetét: szőkére festette a haját, majd kiegyenesítette, aztán újra begöndörítette. Az átváltozás után úgy nézett ki, mint egy 110 kilós feka belevaló Shirley Temple.

- Moses Bedemier - mondtam. - Édességboltja van a Ferris Streeten. Nagyon népszerű ember.

- O-ó - mondta. - Azt hiszem, ismerem. Olyan hatvan körüli? Kopaszodik? Teli májfolttal? Az orra úgy néz ki, mint egy pénisz?

- Hmm. Soha nem figyeltem meg ennyire az orrát.

Vinnie odaadta Mo bácsi aktáját, amelyben a letartóztatási papírok másolatai és az aláírt óvadéki szerződés mellett volt egy fénykép is. Megfordítottam a fényképet, és Mo bácsi nézett rám vissza róla.

Lula átnézett a vállam fölött.

- Igen - jelentette ki. - Ez tutira ő. Ő az, az Öreg Péniszorr.

Connie felpattant a székéből.

- Azt akarod mondani ezzel, hogy Mo bácsi régebben az ügyfeled volt? Ezt nem adod be nekem!

Lula szeme összeszűkült, és az ajkát előretolta.

- Ez van, kisanyám.

- Jól van, ne kapd fel a vizet! - mondta Connie.

- Hö - horkant fel Lula, csípőre tett kézzel.

Felhúztam kabátomon a cipzárt, és a nyakam köré tekertem a sálamat.

- Biztos, hogy ismered Mo bácsit? - kérdeztem Lulától.

Még egy utolsó pillantást vetett a képre.

- Hát. Tudod, az öreg fehér faszik mind ugyanúgy néznek ki. Lehet, hogy veled kellene mennem, hogy személyesen is lecsekkoljam ezt a fószert.

- Szó se lehet róla - ráztam meg a fejemet. - Rossz ötlet.

- Úgy gondolod, hogy én nem vagyok elég jó ehhez a fejvadász szarsághoz?

A szóhasználatát még nem tupírozta fel Lula.

- De elég jó vagy hozzá - mondtam. - Csak arról van szó, hogy a helyzet, hogy is mondjam... kényes.

- A pokolba! - szentségelt, miközben belebújt a kabátjába. - Menj a francba a kényes helyzeteiddel!

- Jól van, de...

- Akármit is mondasz, szükséged lehet egy kis segítségre. Mi van, ha nem kísér el békésen a rendőrségre? Szükséged lehet egy nagydarab, teltkarcsú nőre, például rám, hogy meg tudjad győzni.

Lula és én az első megbízatásom során futottunk össze. Ő utcalány volt, én pedig az utca bolondja. Akaratlanul is belekevertem az ügybe, és ennek eredményeképp egyik reggel a tűzlépcsőmön találtam rá véresen, félholtra verve.

Lula úgy vélte, hogy nekem köszönheti az életét, míg engem furdalt a lelkiismeret, hogy veszélybe sodortam. Én már szívesen elfelejtettem volna az egészet, de Lula mintha ragaszkodott volna hozzám. Azt azért nem mondanám, hogy hősként tisztelt. Inkább valami kínai tévképzetről lehetett szó, amely szerint, ha megmented valakinek az életét, akkor az örökre hozzád tartozik... még akkor is, ha te nem akarod.

- Egyáltalán nem fogjuk meggyőzni - mondtam. - Ő Mo bácsi. Gyerekeknek árul édességet.

Lula a karjára kanyarította a retiküljét.

- Értem én - replikázott, és kijött velem az ajtón. - Még mindig azzal az öreg Buickkal jársz?

- Ja. A Lotusomat éppen javítják.

Valójában a Lotusom csak álmaimban létezett. Néhány hónappal ezelőtt ellopták a dzsipemet, és anyám egyik célt tévesztett jóindulatúsági rohamában beerőszakolt Sandor nagybátyám ötvenhármas Buickjának volánja mögé. Az üres bankszámlám és öntudathiányom jóvoltából még mindig egy kilométer hosszúságú, hupikék motorháztető mögül kikuksolva vezettem, miközben azon töprengtem, hogy milyen szörnyű bűnöket kellett elkövettem ahhoz, hogy egy ilyen autót érdemeljek ki.

Széllökés zörgette meg a Vinnie irodája melletti Fiorello csemegeboltjának tábláját. Feltűrtem kabátom gallérját, és kesztyű után kezdtem kutatni a zsebeimben.

- A Buickom legalább nem esik széjjel - mondtam Lulának. - És pontosan ez az, ami számít.

- Hö - tromfolt rám Lula. - Csak azok az emberek mondanak ilyeneket, akiknek nincsen menő autójuk. És mi a helyzet a rádióddal? Milyen a rádiód? Tud Dolby-hangzást?

- Nem. Dolbyt nem tud.

- Várj - szólt Lula. - Csak nem képzeled, hogy Dolby-hangzás nélkül fogok a városban furikázni? Valami frankó zenét kell hallgatnom ahhoz, hogy seggszétrúgós hangulatba jöjjek.

Kinyitottam a Buick ajtaját.

- Senkinek sem fogjuk szétrúgni a seggét. Mo bácsival fogunk beszélni.

- Persze - felelt Lula, beült, és undorodva méregette a rádiómat. - Vágom.

A Hamiltonon az első sarkon balra fordultam a Rose-ra, egyenesen be a burgbe. Ilyenkor januárban semmi sem volt, ami feldobta volna a környéket. A villogó karácsonyi égőket és a piros műanyag Télapókat már elpakolták, míg a tavasz csak a távoli jövő ígérete volt. A hortenziabokrok szúrós barna pálcikák voltak csupán, a zúzmara megfosztotta a pázsitokat színüktől, és se gyerekek, se macskák, se autómosók nem szaladgáltak az utcákon. Rádiókat sem bömböltettek sehol. Az ablakokat és az ajtókat bezárva tartották, kizárva a hideget és a mélabút.

Még Mo bácsi boltja is sterilnek és barátságtalannak tűnt, ahogy megálltam a bolt előtt.

Lula kihunyorgott az oldalablakon.

- Nem akarom elrontani a kedvedet - mondta -, de azt hiszem, a faszi zárva tart.

Leparkoltam a padka mellé.

- Az lehetetlen. Mo bácsi soha nem tart zárva. Mo bácsi soha, egyetlen napra sem zárt be, amióta 1958-ban kinyitott.

- És akkor? Én csak annyit mondtam, hogy most zárva van.

Kiugrottam a Kék Bálnából, odamentem Mo boltjának bejáratához, és benéztem. A villanyok nem égtek, és Mo bácsit se láttam sehol. Megpróbáltam kinyitni az ajtót. Zárva. Jó erősen kopogtam az ajtón. Semmi. A szentségit!

- Biztos beteg - mondtam Lulának.

Az édességbolt egy saroképületben volt, a bejárata a Ferris Streetre nézett, míg a bolt oldala a Kingen feküdt. A Ferrisen csinos ikerházak voltak, amelyek egészen a burg közepéig húzódtak. A Kingre nehéz idők jártak, a legtöbb ikerházat úgy alakították át, hogy több családnak is lakásul szolgáljanak. A burgra oly jellemző tiszta, fehér függönyöknek és a kikeményített Martha Washington sötétítőknek nyoma sem volt. A Kingen a magánélet lepedők és rongyos sötétítők mögött zajlott, és ezt a bensőséges benyomást erősítette az a nyugtalanító érzés, hogy a környékbeliek nem tartottak igényt az itt lakó emberek társaságára.

- Valami ijesztő öreg néni figyel minket annak a szomszédos háznak az ablakából - figyelmeztetett Lula.

Odanéztem ahhoz a házhoz, lejjebb a Ferrisen, és összerezzentem.

- Ő Steeger néni. Tanárom volt harmadikban.

- Lefogadom, hogy rajongtál érte.

- Életem leghosszabb évét köszönhetem neki.

A mai napig gyomorgörcsöt kapok az írásban osztástól.

- Beszélnünk kellene vele - javasoltam.

- Ja - helyeselt Lula. - Az ilyen kíváncsiskodó öregasszonyok, mint ő, biztos sok mindenről tudnak.

Megigazítottam a retikülömet a vállamon, és Lulával átmasíroztunk az utcán, majd bekopogtunk Steeger nénihez.

Az ajtó éppen csak annyira nyílt ki, hogy megállapíthassam, Steeger néni nem sokat változott az elmúlt évek során. Még mindig olyan vékony volt, mint a nádszál, arca elgyötört, a szemöldöke alatt, amelyet mintha barna filctollal festettek volna fel, fürge szemek lapultak. Tavaly özvegyült meg. Előtte egy évvel vonult nyugdíjba. Barna ruha volt rajta, kicsi, fehér virágmintákkal díszítve, lábán harisnya és érzéki cipő. A szemüvege láncon lógott a nyakában. Haját begöndörítve hordta, és barnára festette. Nem úgy nézett ki, mint aki megszokta a gondtalan és kényelmes életet.

Odaadtam neki a névjegyemet, és bemutatkoztam, mint óvadéki ügynök

- Az mit jelent? - tudakolta. - Rendőrtiszt vagy?

- Nem, nem egészen. Vincent Plumnak dolgozom.

- Úgy - mondta a válaszomat mérlegelve. - Fejvadász vagy.

Ezt olyan a hangsúllyal mondta, amelyet az ember a drogdílereknek és mutogatós bácsiknak tart fenn. Az álla helyzete valamiféle fenyítésre való hajlamot sejtetett, míg a testtartása azt sugallta, hogy lehetett volna belőlem valaki, ha megtanulok írásban osztani.

- Mi köze ennek Moseshez? - kérdezte.

- Letartóztatták egy szabálysértés miatt, és ezek után nem jelent meg a bíróságon. A Plum ügynökség folyósította az óvadékot, így hát nekem kell megtalálnom, hogy új időpontot egyeztessünk.

- Mo bácsi soha semmi rosszat nem tenne - jelentette ki Steeger néni.

Isten szavai.

- Tudja, hogy hol tartózkodik? - kérdeztem.

Kihúzta magát, így néhány milliméterrel magasabb lett.

- Nem. És az a véleményem, hogy szégyellned kellene magad azért, hogy semmi jobbat nem tudsz kezdeni az időddel, mint hogy Moses Bedemiert zaklasd.

- Nem zaklatom. Csupán egy új időpontot akarok vele egyeztetni.

- A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát - oktatott ki Steeger néni. - Már harmadikban is egy kis hazudós voltál, és most se vagy különb. Mindig rágógumit akartál az osztálytermembe csempészni.

- Hát, mindenesetre köszönöm - mondtam Steeger néninek. - Részemről a szerencse, hogy annyi év után ismét találkoztunk.

BAMM! Steeger néni bevágta az ajtaját.

- Hazudnod kellett volna - ajánlotta Lula. - Soha nem fogsz megtudni semmit, ha mindig az igazat mondod. Azt kellett volna mondanod, hogy a lottó bizottságnak dolgozol, és hogy Mo baromi sok pénzt nyert.

- Talán majd legközelebb.

- Talán majd legközelebb egyszerűen kinyitjuk az ajtót, és móresre tanítjuk az öreglányt.

Rémült tekintettel meredtem Lulára.

- Csak futó ötlet volt - mentegetőzött Lula.

Átmentem a következő bejárati ajtóhoz, és éppen kopogni akartam, amikor Steeger néni ismét kidugta fejét az ajtó mögül.

- Kár próbálkoznod - mondta. - Whitelandék Floridában vannak. Harry mindig ilyentájt veszi ki a szabadságát. Két héten belül nem jönnek vissza.

BAMM, és eltűnt a zárt ajtó mögött.

- Semmi gáz - mondtam Lulának. - Megpróbálkozunk a következő ajtóval.

A következő ajtót Dorothy Rostowski nyitotta ki.

- Dorothy?

- Stephanie?

- Nem is tudtam, hogy itt laksz.

- Már majdnem egy éve.

Csípőjén kisgyermek csücsült, míg egy másik a tévé előtt ült. Olyan szaga volt, mintha banánpépet és Chablist hányt volna.

- Mo bácsit keresem - tértem a tárgyra. - Azt hittem, a boltban találom, a pult mögött.

Dorothy megigazította a ráakaszkodó kisgyermeket.

- Nem láttuk két napja. Ugye nem Vinnie megbízásából keresed?

- Tulajdonképpen...

- Mo soha semmi rosszat nem tenne.

- Persze, csak hát...

- Csak azért keressük, mert megnyerte a lottót - mondta Lula. - Egy rakás pénzt akarunk adni az öregnek.

Dorothy undorról tanúskodó hangot hallatott, majd bevágta az ajtót.

A szomszédos háznál is próbálkoztunk, és ugyanezt az információt kaptuk. Mo két napja nincs bent az üzletben. Semmi segítséget nem kaptunk, leszámítva azt a kéretlen tanácsot, hogy nézhetnék új állás után.

Lula és én benyomakodtunk a Buickba, és még egyszer átnéztük az óvadéki szerződést. Mo lakóhelyeként a Ferris 605-öt adta meg. Vagyis a boltja felett lakott.

Lula és én nyakunkat kitekerve néztük fel a négy emeleti ablakra.

- Szerintem Mo lelépett - mondta Lula.

Csak egy mód van arra, hogy ezt kiderítsük. Kiszálltunk a kocsiból, és a téglaépület másik oldalára mentünk, ahol egy lépcsőn lehetett feljutni az ajtóhoz. Felmentünk a lépcsőn, és bekopogtunk. Semmi. Lenyomtuk a kilincset. Zárva. Benéztünk az ablakokon. Mindenütt rend volt. Mónak semmi nyoma. A lámpák mind eloltva.

- Lehet, hogy Mo halottan fekszik odabent - indítványozta Lula. - Vagy lehet, hogy beteg. Lehet, hogy gutaütést kapott, és most ott fekszik a fürdőszoba padlóján.

- Nem fogunk betörni.

- Humanitárius cselekedet volna - erősködött Lula.

- És törvénytelen.

- Ezek a humanitárius cselekedetek néha a szürke zónába esnek.

Lépéseket hallottam, és ahogy lenéztem, egy rendőrt láttam a lépcső aljánál. Steve Olmney volt az. Egy suliba jártunk.

- Mi történik itt? - kérdezte. - Steeger néni azt a bejelentést tette, hogy egy gyanús alak ólálkodik Mo bácsi házánál.

- Az én lennék - mondtam.

- Hol van Mo?

- Lehet hogy meghalt - felelte Lula. - Valakinek meg kellene nézni, hogy nem érte-e gutaütés a fürdőszobában.

Olmney feljött a lépcsőn, és megzörgette az ajtót.

- Mo? - kiáltotta. Közelebb hajolt az ajtóhoz. - Nincs hullaszag. Benézett az ablakon. - Nem látom a hullát se.

- MNJ-vé lett - mondtam. - Lekapcsolták rejtett fegyverviselés közben, és nem jelent meg a bíróságon.

- Mo soha semmi rosszat nem tenne - jelentette ki Olmney.

Elfojtottam egy sikítást.

- Ha valaki nem jelenik meg a bíróságon, akkor az rossz.

- Valószínűleg elfelejtette. Lehet, hogy nyaral. Vagy lehet, hogy megbetegedett a Staten Island-i húga. Fel kellene keresned a húgát.

Ez elég jó ötletnek tűnt.

Lula és én visszamentünk a Buickhoz, és még egyszer átböngésztük az óvadéki szerződést. Tényleg, Mo a közeli hozzátartozók alatt megjelölte a húgát, és a címét is megadta.

- Két csoportra kellene válnunk - fordultam Lulához. - Én felkeresem a húgát, te meg figyeled a boltot.

- Profin fogom figyelni a boltot - bizonygatta Lula. - Figyelmemet semmi sem fogja elkerülni.

Gyújtást adtam a motorra, majd elhúzódtam a járdaszegélytől.

- Mit fogsz csinálni, ha meglátod Mót?

- Elkapom a kis köcsögöt a heréinél, és begyömöszölöm a kocsi csomagtartójába.

- Nem! Neked nincs felhatalmazásod arra, hogy letartóztass valakit. Ha meglátod Mót, azonnal lépj velem kapcsolatba! Vagy hívj fel a mobilomon, vagy csippants meg a személyhívómon. - Odaadtam neki a névjegykártyámat a számaimmal.

- És ne feledd! Nem gyömöszölsz be senkit a kocsid csomagtartójába!

- Persze - mondta Lula. - Vágom.

Kiraktam Lulát az irodánál, és elindultam az 1-es út felé. Dél körül járt az idő, és alig volt forgalom. Perth Amboyhoz értem, és beálltam a sorba, amely a Staten Island-i hídra felvezető úton állt. A felvezető út egészen a díjfizető kapuig tele volt sóette hangtompítókkal, amelyek a kipufogókról estek le a hidat alkotó kikerülhetetlen lyukak, víznyelők és többszintű burkolat okozta rázkódás következtében.

Besoroltam a híd felé tartó hömpölygő kocsiáradatba, előttem a Petrucci Zöldségnagykereskedés furgonja, mögöttem egy Veszélyes Robbanóanyagok feliratú teherautó. Míg várakoztam, megnéztem a térképet. Mo húga egy, a burghoz hasonló lakónegyed közepén lakott.

Kifizettem a híddíjat, és előbbre araszoltam, miközben a dízel és egyéb titkos alkotóelemek alkotta keveréket szívtam, amely erősen kaparta a torkomat. Kevesebb mint fél kilométer alatt alkalmazkodtam a légszennyezettséghez, és mire megérkeztem Mo húgának Crane Street-i házához, már nagyon frankón éreztem magam. A nagyfokú alkalmazkodóképesség az előnye annak, ha a napvilágot Jerseyben látod meg, és itt nősz fel. Rossz a levegő, vagy koszos a víz... meg sem árt. Olyanok vagyunk, mint az a törpeharcsa, amelyiknek van tüdeje. Szakítsanak ki minket a megszokott környezetünkből, és mi képesek vagyunk bármilyen, a túléléshez szükséges testrészt növeszteni. Jersey mellett az ország többi része kutyafüle. Ha sugárfertőzött zónába kell küldened valakit, keríts egy embert Jerseyből. Nagyon jól meglesz.

Mo húga egy zöld ikerházban lakott, az ablakokon redőny és felettük sárga-fehér alumínium napernyő. Leparkoltam, majd a cementlépcsőkön felszaladtam a cementtornácra. Becsöngettem, és hirtelen egy olyan nővel találtam magam szemben, aki nagyban hasonlított a családom Mazur ágára. Jó keménykötésű magyar fajta. Fekete haj, fekete szemöldök és égszínkék szemek. Az ötvenes éveiben járhatott, és nem lepődött meg túlságosan azon, hogy engem talál az ajtajában.

Odaadtam neki a névjegykártyámat, bemutatkoztam, és elmondtam, hogy Mót keresem.

Első reakciója meglepetés volt, majd bizalmatlanság.

- Óvadéki ügynök - olvasta. - Ez mégis mit takar? És mi köze van ennek Móhoz?

Előadtam neki a rövid változatot.

- Mo biztos csak elnézte a dátumot, és ezért nem jelent meg a bírósági tárgyaláson. De figyelmeztetnem kell, hogy új időpontot egyeztessen - magyaráztam a nőnek.

- Én erről nem tudok semmit - mondta. - Nem sokat látom Mót. Mindig a boltjában van. Miért nem megy oda?

- Az utóbbi két napban nem volt bent.

- Ez egyáltalán nem jellemző Móra.

Ez az egész nem volt jellemző Móra.

Érdeklődtem, hogy Mónak van-e még más rokona is. Azt válaszolta, hogy nincsenek, legalábbis közeliek nincsenek. Megkérdeztem, tud-e valami második lakásról vagy nyaralóról. Azt mondta, ő nem tud ilyenről.

Megköszöntem, hogy időt szakított rám, majd visszamentem a Buickhoz. Körülnéztem a környéken. Nem sok minden történik errefelé. Mo húga ráfordította a kulcsot a zárra. Valószínűleg az járt a fejében, hogy mi az ördög lehet Móval. Persze ott volt még az a lehetőség is, hogy falaz a testvérének, de az ösztöneim mást súgtak. Teljesen meglepettnek tűnt, amikor megmondtam neki, hogy Mo nincs a pult mögött, és nem árul gumimacit.

Figyelhetném a házát, de ez a típusú megfigyelés unalmas és időigényes, és ebben az esetben nem voltam biztos benne, hogy megérné a fáradságot.

Mellesleg valami furcsa érzés kerített hatalmába Móval kapcsolatban. A Móhoz hasonló felelősségteljes emberek nem felejtik el a bírósági tárgyalásaikat. Az ilyen felelősségteljes embereknek fejtörést okoznak az efféle ügyek. Nem tudnak aludni tőlük. Jogi tanácsadókat fogadnak fel. És a Móhoz hasonló felelősségteljes emberek nem hagyják csak úgy ott a boltjukat, legalább egy papírt kifüggesztenek a kirakatba.

Lehet, hogy Lulának van igaza. Lehet, hogy Mo az ágyában fekszik holtan, vagy a fürdőszobapadlón eszméletlenül.

Kiszálltam a kocsiból, és újra felmentem a lépcsőn a húg bejárati ajtajához.

Még mielőtt kopogtathattam volna, kinyílt az ajtó. Két kicsiny ránc jelent meg Mo húgának gondokba merült homlokán.

- Akart még valamit mondani? - kérdezte.

- Aggódom Mo miatt. Nem akarok magára ijeszteni, de van rá esély, hogy Mo betegen fekszik otthon, és még az ajtaját sem tudja kinyitni.

- Itt álltam, és ugyanezen gondolkodtam - mondta.

- Van kulcsa a lakásához?

- Nincs, és amennyire én tudom, senki másnak sincs. Mo sokra értékeli a magánéletét.

- Ismeri valamelyik barátját? Volt barátnője?

- Sajnálom. Ennyire nem állunk közel egymáshoz. Mo jó testvér, de ahogy mondtam, titkolódzó.

Egy órával később visszaértem a burgba. Végigmentem a Ferrisen, és leparkoltam Lula mögött.

- Na, mi a helyzet? - kérdeztem.

Lula a piros Firebird kormánya mögött terpeszkedett.

- Egyáltalán nincs helyzet. Életem legdögunalmasabb munkája ez. Ezt akár kómában fekve is csinálhatnám.

- Voltak vásárlók?

- Egy anyuka és a kölyke. Ennyi.

- És hátramentek?

- Nem. Csak benéztek a bejárati ajtón, aztán elmentek.

Megnéztem az órámat. A sulinak lassan vége. Sok gyerek jön ide majd akkor, de engem nem a gyerekek érdekeltek. Egy felnőtt érdekelt volna, aki meglocsolja Mo növényeit, vagy begyűjti a postáját.

- Maradj itt - mondtam. - Beszélek még néhány szomszéddal.

- Maradjak itt, hö. Halálra fogok fagyni, miközben a kocsiban ülök. Nem Floridában vagyunk, érted?

- Azt hittem fejvadász akarsz lenni. A fejvadászoknak ilyen a munkájuk.

- Akkor nem bánnám, hogy ezt kell csinálnom, ha legalább biztos lehetnék abban, hogy ennek az egésznek a végén lelőhetek valakit. De erre aztán végképp semmi garancia nincs. Mindig csak azt hallom, hogy: ne csináld ezt, ne csináld azt. Ha megtalálom, még csak be se gyömöszölhetem a csomagtartómba a köcsögöt.

Átmentem az úton, és további három szomszéddal beszéltem. Válaszaik a szokásosak voltak. Nem, nem tudják, hol van Mo, és úgy vélték, nagyon sok pimaszság kell ahhoz, ha arra utalok, hogy Mo közönséges bűnöző.

A negyedik háznál egy tinédzser nyitott ajtót. Öltözetünk szinte teljesen megegyezett. Martens bakancs, farmer, flaneling, alatta póló, túl sok szemfesték és dús göndör, barna fürtök. Nyolc kilóval könnyebb volt nálam és tizenöt évvel fiatalabb. Nem irigyeltem a fiatalságát, de azért elgondolkodtam a tucat fánkon, amelyet a burgben szedtem fel útközben, és amelyek még beszélgetésünk közben is hívogattak az autóm hátsó üléséről.

Odaadtam neki a névjegykártyáimat, ettől tágra nyílt a szeme.

- Egy fejvadász! - lelkendezett. - Király!

- Ismered Mo bácsit?

- Persze, hogy ismerem Mo bácsit. Mindenki ismeri Mo bácsit. - Közelebb hajolt, és azt kérdezte suttogva: - Valami rosszat csinált, mi? Üldözöd?

- Egy szabálysértés miatt beidézték, de nem jelent meg a bíróságon. Csak figyelmeztetni akarom, hogy új időpontot kell egyeztetnie.

- Ez nagyon frankó. Ha megtalálod, akkor kiütöd, és bezárod a kocsid csomagtartójába?

- Nem! - Miért haluzik mindenki a csomagtartóra? - Csak beszélni akarok vele.

- Lefogadom, hogy valami rettenetes dolgot követett el. Biztos kannibalizmussal vádolják.

Kannibalizmussal? Mo Cukorkát árult. Mihez kezdene kéz- és lábujjakkal? A kölyöknek jó ízlése volt a cipők terén, de a gondolatai egy kicsit ijesztőek voltak.

- Tudsz valami olyasmit Móról, ami a segítségemre lehet? Vannak közeli barátai itt a környéken? Láttad valamikor a közelmúltban?

- Néhány nappal ezelőtt találkoztam vele a boltban.

- Talán tudnál nekem kémkedni. A számaimat megtalálod a névjegykártyámon. Ha látsz valami gyanúsat, hívj fel.

- Mintha én is fejvadász lennék?

- Olyasmi.

Visszaügettem Lulához.

- Oké - mondtam. - Visszamehetsz az irodába. Találtam valakit, aki felvált. Az utca túloldalán lakó kiscsaj fog nekünk kémkedni.

- Na, ez jól jön. Már nagyon kezdtem magam unni.

Követtem Lulát az irodáig, és felhívtam Norma barátnőmet, aki a Gépjárműosztályon dolgozott. - Van egy nevem - mondtam neki. - Kellene a rendszáma és a kocsi leírása.

- Mi a név?

- Moses Bedemier.

- Mo bácsi?

- Pontosan.

- Mo bácsiról nem szolgáltatok ki információkat.

Ledaráltam neki a szövegemet, az időpont-egyeztetéses változatot, de már nagyon unalmasnak hangzott.

A háttérben billentyűzetkattogást hallottam.

- Ha kiderül, hogy Mo bácsinak akár csak egy haja szála is görbült, soha többet nem adok ki neked rendszám-információt.

- Nem fogom bántani - nyugtattam meg. - Soha senkit nem bántottam.

- És az a fickó, akit tavaly augusztusban lelőttél? És amikor felrobbantottad a ravatalozót?

- Most megadod a rendszámot, vagy nem?

- Egy kilencvenkettes Honda Civicje van. Kék színű. Van ceruzád? Lediktálom a rendszámát.

- Húha - mondta Lula, a vállam fölött átnézve. - Úgy látszik, újabb támpontokat szereztünk. Ezt a kocsit kell megkeresnünk?

- Igen. - Aztán keresünk egy kulcsot a lakásához. Mindenki fél attól, hogy kizárja magát. Ha nincs senki a környéken, akiben megbízhatnál kulcsügyileg, akkor elrejted valahol a környéken. Gondosan felrakod az ajtófélfára, vagy a műsziklák közé rejted az alapzatnál, vagy a lábtörlő alá csúsztatod.

Nem akartam erőszakosan behatolni, de ha találnék egy kulcsot...

- Nem ebédeltem még - panaszkodott Lula. - Nem tudok tovább dolgozni, amíg nem ebédeltem meg.

Elővettem a fánkos zacskót a nagy fekete válltáskámból, és nekiláttunk.

- Mennem kell, ügyeket intézni - közöltem velük percekkel később, miközben leráztam ingemről a porcukrot, és azt kívántam, bárcsak megálltam volna két fánk után.

- Veled megyek - ajánlkozott fel Lula. - De most az én autómmal megyünk. Kibaszott erős sztereó magnó van a kocsimban.

- Csak nehogy túl gyorsan vezess! Nem akarom, hogy Gaspick biztos lekapcsoljon minket.

- O-ó - kiáltotta Lula. - Csak nem rejtve hordod a fegyvered, mint Mo bácsi?

Nem, most pont nem. A 38-as Smith & Wessonöm otthon csücsült a konyhapulton, a macis süteményesbödönben. A fegyverektől mindig frászt kapok.

Beszálltunk Lula piros Firebirdjébe, és elindultunk a Ferrisre, menet közben végigremegtetve az összes ablakot a rap zenével, amely a kocsiból dübörgött.

- Lehet, hogy le kellene halkítanod - kiabáltam Lulának néhány sarok után. - Szívritmuszavart fogok kapni.

Lula beleöklözött a levegőbe: U-ha-ha-ha-haa.

- Lula!

Rám nézett.

- Mondtál valamit?

Kicsit lejjebb vettem a hangerőt.

- Így meg fogsz süketülni.

- Hö - horkant fel Lula.

Végigmentünk a Ferrisen egy kék Honda Civic után kutatva, de egyet se láttunk a bolt közelében parkolni. Mindkét oldalon átfésültük a keresztutcákat és a párhuzamos utcákat. Sehol se láttunk kék Civicet. Leparkoltunk a Ferris és a King sarkán, és a bolt mögötti utcácskán besétálva végignéztük a garázsokat. Kék Civic sehol. Az édességbolt mögötti kis udvar sarkában levő egyautós garázs üres volt.

- Lelécelt - mondta Lula. - Lefogadom, hogy most Mexikóban szétröhögi magát azon, hogy mi itt egyenként átvizsgáljuk ezeket a kibaszott garázsokat.

- És mi van a "halottan fekszik a fürdőszoba padlóján" elméletünkkel?

Lulán egy neonrózsaszín síkabát és térdig érő fehér műszőr csizma volt. Felhúzta a kabátja gallérját, és felnézett Mo hátsó bejáratára.

- Megtaláltuk volna a kocsiját. És ha halott lenne, mostanra már biztos elkezdett volna bűzleni.

Ezen a véleményen voltam én is.

- Persze, akár be is zárhatta magát a jégkrémes mélyhűtőbe - folytatta a gondolatmenetet Lula. - Akkor nem bűzlene, mert meg lenne fagyva. Aztán persze lehet, hogy nem így történt, mert ahhoz, hogy beleférjen, ki kellett volna vennie a jégkrémeket a mélyhűtőből, de amikor benéztünk a bolt ablakán, nem láttunk jégkrémes dobozokat a földön szétszórva, ahogy árván olvadoznak. Persze, lehet, hogy Mo megette az összes jégkrémet, mielőtt bemászott volna a hűtőládába.

Mo garázsa fából és zsindelyből volt összetákolva, kapuként egy régies kettős ajtó szolgált, amely zsanérokkal volt felszerelve. A garázs az utcára nézett, de volt még egy kis oldalajtó, amely hátrafelé nyílt, egy, a bolt hátoldala felé futó kis cementjárdára.

A garázs belseje sötét és dohos volt. A falak mentén Tastee Straw, rongyok, tisztítószerek, egy üveg tiszta metanol, Del Monte kompótos poharak, Hershey's szirup és 10W40-es motorolaj állt. A sarokban újrahasznosításra váró újságpapírok voltak egymásra rakva.

Mo népszerű volt, és valószínűleg megbízott az emberekben, de az, hogy tárva-nyitva hagyta a garázsa ajtaját, miközben az olyan dolgokkal volt teletömve, amiket a boltban árult, mintha a kelleténél egy kicsit jobban megterhelte volna az emberi jóságba vetett hitet. A szóba jöhető okok a következők lehettek: sietve kellett távoznia, és így nem ért rá foglalkozni az ajtóval. Vagy nem tervezte, hogy valaha is visszajön. Vagy lehet, hogy valakik kényszerítették a távozásra, és az emberrablók mással voltak elfoglalva, mint azzal, hogy becsukják a garázsajtót.

Az összes lehetőség közül ez utóbbinak örültem volna a legkevésbé.

Kivettem a zsebemből a zseblámpámat, és odaadtam Lulának, hogy keressen egy házkulcsot a garázsban.

- Kulcskeresésben olyan vagyok, mint egy szimatot kapott véreb - dicsekedett Lula. - Ne fájjon a fejed a kulcs miatt! Vedd úgy, hogy már meg is találtam!

A szomszédos ház ablakából Steeger néni bámult minket. Rámosolyogtam, és integettem neki, mire ő ellépett az ablaktól. Valószínűleg telefonálni ment, hogy újra rám uszítsa a zsarukat.

A bolt és a garázs közé egy kis udvar szorult, de nem voltak arra utaló jelek, miszerint kikapcsolódásra is használták. Libikókákat, grillezőt vagy rozsdásodó kerti székeket sehol sem láttam. Csak a járda szakította meg a csenevész füvet és a letaposott földet. Végigmentem a járdán a bolt hátsó bejáratához, és belenéztem a fal mentén felállított kukákba. Mindegyik tele volt szemeteszsákokba csomagolt szeméttel. A kukák mellett néhány keménypapír doboz volt egymásra halmozva. A dobozok és kukák között a cipőm orrával végigturkáltam a terepet, és rejtett kulcsra utaló nyomokat kerestem, de nem találtam semmit. Végigtapogattam a boltba vezető hátsó bejárat ajtófélfájának tetejét. Felmentem a lépcsőn, és a kezemet becsúsztattam a kis ajtóbejáró korlátja alá. Még egyszer bekopogtattam, és benéztem az ablakon.

Lula előjött a garázsból, és átjött az udvaron. Feljött a lépcsőn, aztán büszkén átnyújtott egy kulcsot.

- Na, ugye milyen profi vagyok? - mondta diadalittasan.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Raymond E. Feist & Joel Rosenberg: Gyilkosság LaMutban (részlet).

Létrehozás: 2004. március 26. 11:51:36
Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20
Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

© Beholder Kft., 2003 - 2024
E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.