Raymond E. Feist: Ezüstsólyom karma (részlet 1.)A nap már lement, mire a fiú visszaindult a
dombra. Néhány rövid perc alatt kifogott két nagy
lazacot - ez több mint elég volt vacsorára. Fémnyársra
húzva, faparázs fölött fogja őket megsütni,
persze kicsit megszórva a fűszerekkel, amelyeket
Magnus egy kis ládikóban tartott. Azt
kívánta, bárcsak lenne egy kis rizse is mellé, s erről
rögtön eszébe jutott, micsoda aranyélete volt
Leo konyhájában. Karom édesanyja is gyakran
készített halat, köretként pedig a nők által gyűjtött
bogyók és gyökerek szolgáltak. A vadak mellé
néha mézzel, bogyókkal, vagy csonthéjasokkal
ízesített süteményt szolgáltak fel otthon. Karom
azonban mostanra sokkal többre értékelte a jó
ételeket, mint azt édesanyja valaha is sejthette
volna. Mulatságos volt arra gondolni, hogy alighanem
ő lett népének valaha élt legjobb szakácsa.
Ahogy a dombtetőhöz közeledve befordult egy
kanyarba, a fiú megtorpant. Az eget még megvilágította
az éppen csak lenyugodott nap, de gyorsan
sötétedett. Karom érzett valamit.
Fülelni kezdett. A kunyhó körüli ligetben csend
honolt. Máskor mindig hallatszott valami nesz,
ahogy a nappali állatok visszahúzódtak vackukba,
és előbújtak az éjszaka ragadozói. Az éjjeli madarak
is röpködni szoktak, ahogy rovarok után kutattak.
Most azonban olyan csönd volt, ami csak egy
dolgot jelenthetett: emberek jártak a közelben.
Karom eltűnődött, vajon Magnus tért-e vissza,
de valahogy tudta, nem ez a helyzet. Rossz előérzete
volt.
A fiú gyanította, hogy mások is élhetnek a szigeten
- a hegygerinctől délre. Magnus egyelőre
nem akarta, hogy Karom találkozzon velük, és a
fiú valószínűtlennek tartotta, hogy az illetők váratlanul
beállítsanak a kunyhóba. Karom letette a
horgászbotot, meg a szákot, s ekkor ébredt rá,
hogy fegyvereit a házban hagyta.
Előkotorta pikkelyező kését a szákból. Gyenge
fegyver volt, de így is jobb a semminél. Minden
érzékszervével figyelve lassan közeledett a kunyhóhoz.
Hallgatózott, a szemét meresztette, a levegőbe
szimatolt.
Úgy tűnt, valami van a kunyhó közelében,
mégpedig olyan szokatlan dolog, amilyet a fiú
még sosem tapasztalt. Eredetileg úgy gondolta,
hogy valaki várakozik odabenn, vagy a ház környékén,
most azonban már inkább valamire tippelt.
Valami kilépett az ajtón, szinte túl gyorsan ahhoz,
hogy észlelni lehessen a mozgását. Karom
azonnal látta, hogy egy emberszerű, de valahogy
elnagyolt, arctalan alak érkezett. A tetőtől talpig
egységesen fekete valami körvonalai rögtön beleolvadtak
az éjszaka sötétjébe.
A fiú megállt, igyekezett a lehető leghalkabban
lélegezni, és minden érzékét megfeszítve próbálta
megállapítani, merre jár a lény. Egy enyhe légmozgás
figyelmeztette, hogy valaki gyorsan és
zajtalanul a háta mögé került, ezért a fiú gyorsan
térdre vetette magát. Habozás nélkül hátraszúrt
pikkelyező késével; a döfés egy embert valahol a
térde és az ágyéka között érte volna.
Nem emberi, bugyborékolásszerű sikoly hasított
az éjszakába, ahogy a penge eltalált valamit,
és Karmot felborította a jobb vállát ért hatalmas
ütés - mintha valami nagy test zuhant
volna rá.
A fiú az esést is kihasználva egy bukfenc után
talpra ugrott. A levegő rezdüléseiből érezte, hogy
véletlenül sikerült elsiklania egy másik támadó
elől. Ösztöneitől vezérelve tudta, hogy ketten voltak
mögötte, ezért aztán a kunyhó felé szökkent.
Ha valahogy túl akarta élni, szüksége volt a kardjára.
A nyitott ajtóhoz közeledve viszketni kezdett a
tarkója, ezért vissza sem nézve a földre vetődött.
Nagyot nyekkent a padlón, de valami láthatatlan
dolog még nagyobbat csattant ott, ahol a fiú mellének
kellett volna lennie.
Hason csúszva bemenekült az asztal alá. Megfordult,
és karddal a kézben bukkant elő a túloldalon.
Félrehajította a hüvelyt, majd az asztalt az ajtó
felé rúgta, hogy lelassítsa, aki bejön.
A bútordarab nekiütődött valaminek - még a
bejárat belső oldalánál -, és Karom látta, ahogy
megmoccan a nyílásban a sötétség. Egy alak rajzolódott
ki az ajtókeretben. Csak azért lehetett
egyáltalán észrevenni, mert a látóhatáron még
volt némi fény, és ezen a háttéren körvonalat öltött
a feketeség.
Aztán a lény már a kunyhóban is volt. Karom
mindössze egy vonástalan, fekete emberalakot
látott, mintha a fény nem verődött volna vissza a
testéről. A fiú azt is tudta, hogy még egy ilyen teremtmény
van odakinn, ezért a tűzhelyhez hátrálva
bal kézzel kiragadott egy égő ágat a tűzből.
A támadó keze Karom felé villant. A fiú jobbra
szökkent. Fájdalom hasított bal vállába. A lény
keze visszahúzódott, és Karom egy röpke pillanatra
úgy vélte, lát valami mozgást a levegőben -
mintha egy ostort rántottak volna vissza. Az orosininek
nem kellett megnéznie, hogy tudja, valamilyen
láthatatlan fegyver megsebezte. Érezte,
hogy ég a válla és egyre nedvesebb a ruhája,
ahogy a sebből szivárgó vér átáztatja.
Halványan felvillant valami az ajtónál, és Karom
tudta: újabb orgyilkos érkezett a szobába.
Egy másik villanás a szeme sarkában figyelmeztette
a veszélyre, ezért jobbra vetődött. Újból fájdalom
hasított a karjába, mindazonáltal biztos
volt benne, hogy ha nem mozdul, a torka vérezne
a karja helyett.
A fiú nekivágódott a kondért tartó háromlábnak,
ami felborult, és a maradék ragu a tűzre ömlött.
A szobában gőz- és füstfelhő támadt.
Karom hirtelen meglátott egy lábat közvetlenül
maga előtt. Habozás nélkül lesújtott rá. Ugyanaz
a bugyborékoló fájdalomüvöltés ismétlődött meg,
amelyet már odakinn is hallott, csak ezúttal sokkal
hangosabban.
A helyiséget teljesen betöltötte a füst; így a fiú
már világosan látta a három alak körvonalait. Ember
formájúak voltak, és fegyvertelennek tűntek,
bár Karom tudta, hogy nem azok. A fiú a falhoz
lapult.
A lények forgolódni kezdtek, mintha nem találnák
őt. Karom nem törődve bal válla sajgásával
kardját szorongatva, hátát a falnak vetve felállt.
Részben elrejtette őt a mennyezetig érő polc,
amelyet Magnus csináltatott vele a tankönyvei
számára.
A két teremtmény, ami bejött az ajtón, előrelépett.
Egyikük elállta a kivezető utat, a másik a fiú
felé indult. Amelyik közelebb volt az ajtóhoz, az
láthatóan sántított; Karom feltételezte, hogy ezt
sebezte meg a pikkelyező késsel. Mindazonáltal
karddal a kézben sokkal magabiztosabbnak érezte
magát. Legjobb lett volna, ha sikerül kijutnia,
és közvetlenül az ajtó előtt, egyesével küzdhet
meg a lényekkel.
A legközelebbi ellenség úgy húzta hátra a karját,
mintha ismét le akart volna csapni az ostorral.
A fiú, fegyverével nagyot suhintva ugrott előre,
hogy visszariassza a teremtményt. Átugrotta a
felborult asztalt, és lehajolva ép vállával az ajtónál
várakozó lény törzsrészébe öklelt.
Fájdalom száguldott végig a hátán, egészen a
bal csípőjéig. Levegő után kapkodott fájdalmában.
A hátrahagyott ellenfélnek sikerült eltalálni
őt. Karom térde megroggyant.
Ahogy a földre zuhant, lesújtott. Jutalmul fegyvere
húsba harapott, a válaszul felhangzó nememberi
sikoly pedig nagyon hamar elhalt.
Félregurulva megpróbált talpra állni, amikor
valami bevillant az ajtón. A támadók hárman voltak!
Hátralódította kardját az ajtó felé, és már
majdnem állt, amikor fájdalom hasított bal arcába,
vállába és mellébe.
Karom kapkodta a levegőt, tocsogott a tunikája
és remegett a térde - vagyis túl sok vért vesztett
túl rövid idő alatt. Csak úgy dübörgött a szíve,
és tudta, hogy ha nem sikerül valamiképpen
megölnie a két megmaradt teremtményt, sorsa
bevégeztetett.
Újból felvillant valami az ajtónál, és a fiú biztos
volt benne, hogy mindkét támadója odakinn van
vele. Pislogva forgatta a fejét, hátha meglát valamit
sötét alakjukból az éjszakában, de hiába az eltökéltség,
a lények láthatatlanok voltak.
Karom jobbról mozgást érzékelt, ezért aztán
balra vetődött. Eredetileg talpra akart érkezni, de
bal lába nem engedelmeskedett, így elvágódott.
Égető fájdalom hasított jobb lábába. Karom elejtette
a kardját, és bármennyire is próbált arrébb
gurulni, hogy messzebb legyen a két lénytől, nem
járt sikerrel.
Most a jobb vállába mart a tűz, és Karom felordított.
Úgy gondolta, hamarosan meg fog halni.
Senki sem fog bosszút állni a népéért, és ő
sem tudja meg, kik voltak a gyilkosai, és miért
épp ő volt a célpont.
Végső gondolatai a mélységes elkeseredés
és sajnálkozás voltak, miközben vakítóan fehér
fény ragyogott fel körülötte, és ő a semmibe
süppedt.
Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Robert Jordan: Hódít az árnyék (részlet 2.). | Létrehozás: 2004. május 20. 13:25:30 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20 |  Nyomtatási forma |
| 
