Stephen Kenson: Keresztutak (részlet)

2060. október

Az agglomeráció egy sohasem alvó szörnyeteg. Még a kora reggeli sötétség idején is lámpák fénye bontja meg a természet rendjét, hogy világosságot teremtsen oda, ahol az emberek - mit sem törődve a napszakokkal - magas acél- és üvegtornyaik menedékében végzik a dolgukat. Mélyen a város szívében a metrószerelvények ketrecbe zárt állatokként, gondolatok és motivációk nélkül, fáradhatatlanul róják köreiket újra és újra a föld alatti labirintusban, de sosem érhetik el céljukat.

Anton Garnoff ezeken a dolgokon töprengett, miközben a metró homályos ablaküvegén keresztül az alagút elsuhanó, fekete falát bámulta. Az éjszaka különleges napszak, amikor a nappali világ feledésbe merül, és egy másik foglalja el a helyét, a sötét árnyékok és villogó neonok világa, amely csak az emberi géniusznak köszönheti létét. Semmi sem hasonlítható az éjszakai város különleges világához, talán csak az alkonyi dzsungelé, amely a legközelebbi természetes megfelelője a városi élet állandó nyüzsgésének. De Anton Garnoffot nem érdekelte a természet, és ma éjszakai feladatában sem volt semmi természetes.

Számolta az elhagyott állomásokat, valamiféle mantraként pipálva ki őket gondolatban, miközben a szerelvény egyre közelebb vitte végcéljához. Rajta kívül csak néhány utas tartózkodott a kocsiban, mindegyik saját hallgatásának fala mögé rejtőzve, és egyikük sem mert megkockáztatni egy oldalpillantást, vagy a megszokottól eltérő hangot, nehogy megnyissák ezt a falat, és magukra vonják a figyelmet. Akár a prédák, akik az aljnövényzetben várnak, hogy a ragadozó továbbálljon. Bármelyikükkel végezhetne, gondolta Garnoff szórakozottan.

Az egyik utas, egy idősebb, ork nő idegesen fészkelődve megnyalta a szája szélét. Sötét bőrét annyi árok és ránc szabdalta, hogy arca úgy nézett ki, mint egy kócos, sötét hajtömeggel keretezett mazsola. Sárgás és töredezett agyarai felső ajka fölé értek, ahogy gondterhelten csücsörítve magában motyogott valamit. A nyakáról lógó láncon apró aranykereszt fityegett. Garnoff kíváncsi lett volna, vajon tényleg azt gondolja-e, hogy a medál megvédi őt a város árnyaiban ólálkodó teremtményektől.

Néhány üléssel odébb egy fiatal, humán férfi bámult ki egykedvűen az ablakon. Tekintete azonban egy olyan pontra fókuszált, melyet rajta kívül senki nem láthatott a kocsiban. A bal füle mögül elővillanó krómozott adatjacket vékony kábel kötötte össze az ölében pihenő kis dobozzal. A srác egy más által létrehozott fantáziavilág rabja volt, idegpályáin egy másik személy csapdába ejtett érzelmeinek felvételét élte újra. Egy olyan életet, melyben soha nem lehet része, de valójában senki másnak sem, mert csak annak az embernek a fantáziájában létezett, aki a programot kitalálta és megírta. Garnoff eltöprengett, vajon mennyi ideje utazik már a kölyök a metrón, és honnan fogja tudni, ha megérkezik úticéljához. Végül arra a megállapításra jutott, hogy az ilyen embereknek nincs is valódi úticéljuk, és teljesen mindegy nekik, milyen irányba mennek.

A kocsi többi utasa is hasonlóan szomorú eset volt, mindegyik reménytelenül beleveszett saját kis jelentéktelen világába. Nem, határozott Garnoff, ezek a szánalomra méltó lelkek nem megfelelőek. Túl szárazak, híján minden életerőnek. A város már kiszipolyozta belőlük a legízletesebb esszenciát, a halott éjszakában sétáló vagy metrószerelvényeken utazó, üres héjakat hagyva csupán. Neki azonban ezeknél a szerencsétleneknél jóval többre volt szüksége. Éltető energiára szomjazott: tiszta és erős érzelmekre, melyeket nem szennyeztek be az agglomeráció mindennapos gondjai. Rettenetesen éhezett.

A szerelvény zúgva megállt, az ajtók kinyíltak, és Garnoff legújabb áldozata belépett a kocsiba. Azonnal felfigyelt a húszas évei közepe-vége felé járó fiatal nőre, aki divatos, fekete kabátjának felhajtott gallérjával próbált védekezni a hűvös őszi levegő ellen. Divatosan rövidre vágott, barna haja fényesen csillogott. Fekete kesztyűt és arany fülbevalót hordott, formás lábán pedig sötét harisnyát és antilopbőr cipőt viselt. Gyorsan helyet foglalt, és kabátzsebéből egy kis méretű adattáblát húzott elő. Mire az ajtó szisszenve becsukódott és a vonat mozgásba lendült, ő már hátradőlve olvasott.

Ő lesz az, határozott Garnoff. Maga volt a tökély, feltéve, ha a többi követelménynek is megfelel. A férfi is hátradőlt, és sötétített lencséjű szemüvegének takarásából alaposan megvizsgálta a fiatal nőt, szinte itta magába a látványt. Érzékelését megnyitotta az asztrális sík felé, és szemügyre vette az aurájában szikrázó fények játékát. Csillogó volt és erős, betegségre vagy mesterséges implantokra utaló foltok nélkül. Nem úgy, mint a többi ülésen terpeszkedő szerencsétlen, fáradt balekoké. Ez az aura tiszta volt és energikus, pont megfelelt a céljainak. Igen, a lány lesz a kiválasztott. Garnoff hagyta, hogy tekintete előtt lassan kifakuljon eljövendő áldozata aurájának képe, és ajkán halvány mosollyal felállt.

A metrókocsi billegő padlóján lépkedve - akár egy hajó ingatag fedélzetén átvágó matróz -, mintha csak véletlenül tenné, a lányhoz sétált. Az fel sem nézett olvasnivalójából egészen addig, amíg Garnoff le nem huppant a mellette lévő ülésre. Akkor egy szemvillanásnyi ideig rápillantott, majd még egyszer, ezúttal kicsit hosszabban, végül visszatért az olvasáshoz.

Garnoff kivárt egy pillanatot, mintegy megízlelve az élményt, aztán összegyűjtötte akaraterejét, és minden figyelmével az előtte ülő nőre koncentrált.

- Elnézést - szólalt meg halkan; hangja szinte beleveszett az alagútban száguldó földalatti csikorgásába és zakatolásába. A nő, arcán kérdő kifejezéssel felnézett, Garnoff pedig abban a pillanatban támadásba lendült. Elméjének erejével átnyúlt a kettejüket elválasztó rövid távolságon. A küzdelem véget is ért, mielőtt egyáltalán elkezdődött volna, a kíváncsiságot előbb meglepetés, majd félelem, végül üres és kifejezéstelen tekintet váltotta fel. A mágus varázslata célba ért, Garnoff pedig kis híján hangosan felkacagott, annyira egyszerű volt. A hatalma valóban megnőtt. Ahogy azt előre megjósolták.

Figyelmének apró morzsáját a fiatal nő felé fordítva utasította, hogy olvasson tovább, ő pedig engedelmeskedett. Teljes mértékben az uralma alatt tartotta. A varázslat szinte egyáltalán nem merítette ki, mindössze enyhén megszédült a parancsára felszabaduló meleg energiahullámtól. Alig várta, hogy újból érezhesse.

Amikor a szerelvény befutott a megfelelő állomásra, Garnoff már alig várta, hogy távozhasson. Bosszantotta ezeknek a szánalmas nyomorultaknak a gyülekezete. Nem tudta elképzelni, hogyan élhetik emberek ennyire birkaként az életüket, amikor legbelül tisztában vannak vele, hogy a végzetükbe rohannak. Látta a szemükben a vágóhíd felé sétáló állatok tompa beletörődését. Már megadták magukat az elkerülhetetlennek. Sajnálta, hogy a világon csak oly kevés ember alkalmas másra, mint az áldozat szerepére, de a legtöbben még ennyit sem érnek. Felállt, és finoman megérintette a nő karját.

- Ideje mennünk, kedvesem.

Áldozata üres tekintettel nézett fel, de teste engedelmeskedett az utasításnak. Felemelkedett, és hagyta magát kivezetni a kocsiból. A külső szemlélők számára csak egy késő estig kimaradó fiatal párnak látszottak. Nem mintha a metró utasai közül bárki is a legcsekélyebb érdeklődést mutatta volna más ügyei iránt. Nem lett volna túl egészséges hozzáállás.

A metróállomás peronja csaknem teljesen néptelen volt. Mindössze néhány ember álldogált a vonatra várva, biztonságot nyújtó csoportokba tömörülve. Valahol a látótéren kívül egy férfi hangosan morgott és átkozódott csak úgy magának, a peron szélén összegyűlt emberek pedig idegesen pillantgattak a hang forrásának irányába.

Garnoffnak nem volt mitől tartania. A káromkodó fickó valószínűleg most tart ott, ahol a vonaton utazó srác is fog nemsokára, amikor még több különös és furcsa fantáziaképet kényszerít meggyötört idegrendszerére, hogy kitöltse a szűklátókörű világképe által benne képződő űrt. Egy idő után valószínűleg nem tudja majd kezelni a fantazmagóriái által megkövetelt érzékszervi ingereket, és kiégett nyomorékként fog visszalökődni abba a világba, amit már végképp maga mögött hagyni remélt. Szánalmas.

Garnoff a peron vége felé irányította lépteit, a közelben álló, saját félelmükbe burkolózó emberek fel sem figyeltek a gondolataiba merült férfira. A félelem számukra sokkal kézzelfoghatóbbnak tűnt, mint az őket körülvevő hús-vér társaik. Maga elé engedte a nőt, és a peron legszélén haladva behatoltak az alagútba. Garnoff egy pillanatra megállt, hogy hozzászoktassa szemét a félhomályhoz, melyet csak az alagút tetejébe ágyazott lámpák pislákoló fénye tört meg, majd a nő könyökét megfogva beljebb lépett.

- Mi a neved, szolgám? - kérdezte unottan.

- Elaine. Elaine Dumont - jött a tompa válasz.

- Nos, Elaine, értékes zsákmány vagy - mondta Garnoff inkább magának. - A segítségemre leszel. Pontosan ezt akarod te is, nem igaz?

- Igen - válaszolta engedelmesen és hozzátette: - Mester.

Garnoff magában elmosolyodott. Annyira egyszerű.

Rövidesen elérték a jelen és a múlt közötti határvonalat. A fővonalról egy régi oldaljárat bejárata nyílott; azóta terpeszkedett csúf sebhelyként a város bendőjén, mióta hosszú idővel ezelőtt megnövelték és kiterjesztették a metróhálózatot. Garnoff befordult rajta, és ismerős könnyedséggel vágott át az egyre sűrűbb sötétségen. Nem volt sok fényre szüksége, hogy megtalálja az utat. Elaine mellette haladt, Garnoff mentális köteléke biztosan irányította, akár valami láthatatlan póráz.

Tompa recsegés visszhangzott végig halkan az alagúton, mintha egy öreg hintaszék vagy tengerjáró hajó nyikorgott volna. A halk ritmussal mintha a keskeny járat összes többi apró zaja harmonizált volna, a rozsdás víz csöpögésétől kezdve az árnyékok láthatatlan lényeinek neszezéséig. Garnoff összébb húzta magán vastag kabátját, hogy védekezzen a nyirkos hideg ellen. Még magabiztos lépteinek ritmusa is önkéntelenül felvette a halk recsegés ütemét. A járat végéhez közelítve türelmetlenül felgyorsított.

Az alagút végét lezáró kőfalnál egy pillantással meggyőződött róla, hogy minden úgy van, ahogy lennie kell. Egyetlen gyakorlott, sima mozdulattal vékony, fehér pálcát húzott elő kabátzsebeinek egyikéből, és a fal előtt jeleket kezdett vele rajzolni a levegőbe. A pálca hegye halványan fénylő nyomvonalat hagyott maga után. A férfi lágy, suttogó kántálása összefonódott az alagút hangjaival és a tompa nyikorgással. Kis idő múltán Garnoff leeresztette a pálcát, és Elaine felé fordulva arisztokratikus meghajlást mímelt.

- Hölgyeké az elsőbbség - mondta. Az elbájolt nő kérdés nélkül indult a fal felé, mintha neki akarna menni. Néhány lépés után úgy merült bele a fekete kőfalba, mintha az ott sem lett volna, és rövidesen eltűnt szem elől. Az illúzió tökéletesen működött. Alaposabb vizsgálat sem deríthette volna ki, hogy a fal nem egyéb, mint fényből és árnyékból szőtt mágikus szemfényvesztés. Garnoff zsebre vágta a pálcát, és a falon átlépve ő is felszívódott. A sötét kövek sűrű ködként nyelték el alakját, és az alagút ismét elcsendesedett.

Rühellem a rovarokat. Mindig is gyűlöltem őket, már kölyökkorom óta. Azt hiszem, van valami mélyen az emberi agyban, valami szilárdan belegyökerezve, ami azt mondja, hogy a rovarok egyszerűen rosszak. Már a látványukra is feláll a hátamon a szőr. Nem csoda hát, hogy éppen egy Kolumbia Szövetségi Kerülettől kábé ötven kilométernyire lévő elhagyatott, romos gyártelepen keresgéltem egy fazont, akinek a parancsnoksága alá néhány nálam is nagyobb bogár tartozott. Nem egy kellemes érzés, elhihetitek nekem.

A félhomályos épület felső járópallójának egyik támaszgerendájához lapultam, és a lélegzetemet visszafojtva hallgatózni próbáltam. Távoli zümmögés visszhangzott a gyár padlóján csendesen rozsdásodó géproncsok labirintusa feletti hatalmas, nyílt térségen. Az állandó zajt csattogó és koppanó neszek rendszertelen zöreje törte meg. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni őket, és inkább a közelebbi hangokra koncentrálni, melyek elárulhatják prédám hollétét.

A hátam mögött, balra elhelyezkedő függőfolyosó felől halk kaparászást és elfojtott sikolyt hallottam, amely hirtelen félbe is szakadt. Kiperdültem a támaszgerenda mögül, és Ares repeszpuskámat felemelve leadtam egy lövést a nyílt téren keresztül a túlsó fal felé. Alaposan mellédurrantottam, de igazából nem is akartam semmit eltalálni. A meggondolatlan lövöldözés miatt veszélybe kerülhetne a célszemély, akinek a megmentése miatt idejöttem, és a puskánál jóval pontosabb fegyverekkel is rendelkeztem. A repeszpuska műanyagszilánkjai hangos kerepeléssel pattantak le a vasbeton falról; ugyanekkor a másik oldalon egy sötét alakot láttam mozdulni, aki kezével hadonászva éles csattogásokból és zümmögésből álló, nem emberi nyelvű kántálásba kezdett.

Azonnal visszabújtam az oszlop mögé, a következő pillanatban pedig valamilyen folyadék fröccsenésének a hangja, majd hangos, sziszegő zaj ütötte meg a fülem. Kellemetlen szag töltötte be körülöttem a levegőt, amint a sav oldani és emészteni kezdte a korrodált fémet. Megfordultam és gyorsan hátráltam néhány lépést, nehogy véletlenül belelépjek a függőfolyosó pereméről csöpögő zöldessárga kulimász tócsájába, amely néhány pillanattal ezelőtt még a tartógerenda felső részeként funkcionált.

- Add fel, Crosetti! - kiáltottam át a túloldalra. - Sehova sem menekülhetsz. Csapdába estél. Add át a lányt, és épségben távozhatsz! - Hiú remény. Nem mintha szívesen hagytam volna futni egy hozzá hasonló komplett idiótát, de ezzel is meg kellett próbálkoznom, esélyt kellett neki adnom. Amíg nála van a lány, veszélyt jelenthet. Fülsértően magas hangú, gúnyos kacaj érkezett válaszként.

- Neked kéne kegyelemért könyörögnöd, Karom! Te jöttél be az én birtokomra. - Mindketten feltűntek a gyárépület padlójáig vezető lépcsők egyikének tetején. Crosetti szorosan saját testéhez szorítva, pajzsként tartotta maga előtt a lányt, egyik kezét a szájára tapasztva, hogy ne tudjon sikoltozni. Másik keze üres volt, de tudtam, hogy egy Victor Crosettihez hasonló erős varázslót sohasem lehet teljesen fegyvertelennek tekinteni. Folyamatosan szemmel tartott, miközben lassan levezette a lányt a lépcsőn. Kifogytam a lehetőségekből. A lány könyörgő pillantással tekintett rám, én pedig átgondoltam, milyen végzet várhat rá odalent.

Victor Crosetti sámán volt, egyike azon embereknek, akiket megáldott (vagy jelen esetben megvert) a sors a Képességgel. A cirka ötven évvel ezelőtt bekövetkezett Ébredés óta minden századik emberben kifejlődött a mágia használatának képessége. Crosetti azok közé a szerencsétlenek közé tartozott, akik nem tudtak ép elmével megbirkózni saját mágiájukkal. A sámánoknak állati totemszellemeik vannak, akik irányítják őket, mint például Medve, Róka vagy Holló. Crosetti toteme azonban a Hangya volt, és egy ennyire idegen intelligenciával való kapcsolattól a rovarsámánok begolyóznak. Cserébe viszont jelentős hatalmat kapnak. Tehát itt voltam egy holdkórossal, aki nagymesteri szinten képes irányítani a mágikus energiákat, és ráadásul fogva tartja a tizenöt éves Mary Beth Tyre-t.

Mary Beth mindössze hatéves volt, amikor eltűnt otthonról. Azóta az elképzelhető legrettenetesebb borzalmakat kellett átélnie: nélkülözés, durva bánásmód, rabszolgaság. Majdnem három hónapot töltöttem el a keleti part általam eddig megismert legpokolibb tetűfészkében, hogy megpróbáljam kinyomozni a hollétét, és szilárdan megfogadtam, nem fogom hagyni, hogy most ölje meg egy eszement, amikor már ennyire közel járok a kiszabadításához.

- Csak hagyd elmenni a lányt - szólaltam meg olyan hangon, amit legalább én határozottnak és megnyugtatónak éreztem.

Crosetti újból felnevetett. Teljesen kopasz fejével, kidülledő szemével és magas, nyakigláb termetével leginkább egy két lábon járó, humanoid alkatú hangyára emlékeztetett. Magas orrhangon beszélt, némi hisztérikus felhanggal fűszerezve. Kissé űzöttnek tűnt.

- Ó, az nem fog menni - mondta. - Amint látod, ő lesz az én királynőm, az én gyönyörű, gyönyörű királynőm. Oly hosszú, nagyon hosszú ideje vártam már, és most eljött az idő! Együtt majd uralkodni fogunk híveink, hűséges követőink felett... nem igaz, kedvesem?

Mary Beth megpróbált elhúzódni Crosetti érintése elől és kiszabadulni a szorításából, de a férfi marka túlságosan erős volt, ő pedig túl gyenge. Tennem kellett valamit.

Szememet résnyire zárva akaraterőmmel Crosetti félresikerült fejére koncentráltam. Összes indulatomat összpontosítottam és úgy irányítottam felé, mintha fizikai tárgy lenne; a düh égővörös pászmáit az undor fekete vonalai szőtték át. Könyörtelenül száműztem a sajnálat legkisebb nyomát is, és fegyverré kovácsoltam a puszta gyűlöletet. A varázslat egy mágikus dárda alakját vette fel, azon érzelmek megtestesülésévé vált, melyek segítségével szükség esetén bűntudat és szánalom nélkül voltam képes ölni. Crosetti gyűlölt arcvonásait csak valamiféle vöröses ködön keresztül érzékeltem, amint felemeltem a kezem, és teljes erőmből felé hajítottam a láthatatlan dárdát.

Az energialövedék a gondolat sebességével szelte át a kettőnk közötti távolságot, csak hogy ártalmatlanul fröccsenjen szét a Crosettit és áldozatát köpenyként körbeölelő, mágikus energiából formált, láthatatlan pajzson. Crosetti ugyan megrándult, ahogy megérezte energiacsapásom erejét, de a védelmét nem sikerült áttörnöm.

A fenébe is, a fickó erős volt, sokkal erősebb, mint gondoltam volna. Ekkor kezdtem aggódni saját biztonságom - és persze Mary Beth Tyre-é - miatt.

- Mindössze ennyire vagy képes, Karom? - kérdezte Crosetti gúnyos vigyorral. - Nem kelhetsz versenyre a hatalommal, amit Hangya adott nekem. A mágiád gyenge. Ha a lányt akarod, gyere és vedd el! - Azzal leráncigálta a kapálódzó Mary Beth-t a lépcsőn, és bevetette magát a lent sorakozó gépek sötét labirintusába.

Kimerülten, levegő után kapkodva nekitámaszkodtam a függőfolyosó korlátjának. A varázslat elmondásáért cserébe még a szokásosnál is nagyobb árat fizettem. Ismét hagytam, hogy az indulataim vezéreljenek. Eredeti tervem szerint rá kellett volna vennem Crosettit, hogy néhány varázslattal kifárassza magát. Úgy gondoltam, a védelmem elég lesz a probléma kezelésére, de sajnos sikerült saját taktikámat magam ellen fordítanom. Most már mindketten odalent voltak azokkal a valamikkel együtt, amiket Crosetti átrángatott az asztrálsíkról erre a világra.

Rövid ideig hallgattam a zümmögő és csattogó hangokat, miközben megpróbáltam kifürkészni, mi várhat odalent, de túl sötét volt ahhoz, hogy bármit is kivehessek. Önmagam megnyugtatásaképpen mély lélegzetet vettem, majd átvetettem magam a korláton, és zuhanni kezdtem a tíz méterrel lejjebb lévő vasbeton padló felé.

Akaraterőmet kiterjesztve lelassítottam zuhanásomat, ahogy mágiám erejével áthágtam a fizika törvényszerűségeit. Egy tollpihe könnyedségével landoltam a gyárépület talaján, megszüntettem a levitációt, és felkészültem a legrosszabbra. A függőfolyosón már érzett szag idelent sokkal intenzívebben csapott meg. Valami dohos, száraz, szerves, émelyítően édes aromával kevert bűzt éreztem.

Másik kezembe vettem a repeszpuskát, és a csípőmről lógó hüvelyből előhúztam Acélkarmot. A tőr éle megcsillant a gyenge fényben, felvillantak a pengébe vésett rúnák és a markolatba ültetett tűzopál. A lánccal körbetekert markolat szinte életre kelt a kezemben, meleg bizsergés emlékeztetett a tőr varázserejére. Valószínűleg több hasznát veszem majd az idelent rám váró dolgok ellen, mint a puskámnak, vagy bármilyen más evilági fegyvernek.

Néhány elsuttogott szóval mágikusan kiterjesztettem érzékeimet, és megpróbáltam Mary Beth Tyre nyomára akadni. Az épület levegője kissé sűrű volt Crosetti romlott mágiájának kisugárzása miatt, de ennek ellenére sikerült a közelben rábukkannom Mary Beth-re, és rögtön elindultam felé a hatalmas gépek sorainak sötét árnyékában. Ahogy befordultam az egyik gigantikus présgép sarkánál, egy hangya megpróbálta lekapni a fejem.

Különösen hangzik, de még furcsább volt átélni. A póniló nagyságú lény szemtől szemben állt velem. Ahogy oldalra vetődtem, hogy kikerüljem a lecsapó csáprágókat, lényem egy különálló része azonnal feltérképezte a hihetetlenül nagy rovar látható részeit. Hogy milyen szőrös az oldala, hogy mennyire nagyok és tükröződőek a szemei, és legfőképpen, hogy milyen élesek és erősek az állkapcsai és lábai, melyekkel könnyedén képes lenne megszabadítani egy embert a végtagjaitól. A hangyák állítólag a saját súlyuk harmincszorosát is elbírják, az előttem álló példány pedig legalább százötven kilót nyomott, vagy egy grammot sem. Bőven elegendő a szétlapításomhoz. Ha csak evilági erőforrásokkal rendelkeztem volna, sikerül is neki.

A hangyaharcos magas hangon ciripelve felém lendült. Ismét kitértem előle, és lecsaptam egyik cséphadaróként kaszáló lábára. Tőröm célba talált, és a láb halványsárga trutymót lövellve magából a földre hullott. A hangya gyorsabban pördült meg, mint azt egy ekkora valamiről elképzeltem volna, és egy könnyed csapással átrepített a keskeny folyosón, egyenesen két gépóriás közé. Acélkarmot semmi pénzért nem eresztettem volna el, de a repeszpuskám hangos csattanással tűnt el valamerre.

Nem volt időm a veszteség miatt aggódni, mert a lény egy pillanat alatt ismét rajtam volt. Egyik lába úgy csapódott a mellkasomnak, mintha egy baseballütős troll kínált volna meg, tüdőmből hangos zúgással szakadt ki a levegő. A másikkal megpróbálta szétloccsantani a fejem, mint egy érett dinnyét, de a fal mentén a földre csúszva sikerült kitérnem előle, és egyúttal megközelítenem a rovar torát. A láb mély dobbanással horpasztotta be a hátam mögötti présgép rozsdás oldalát.

Érzékeimet kiterjesztettem az asztrális síkra, megfigyeltem a hangyaszellem sötéten csillogó auráját, és a mágikus pengémből áradó vakító fénysugarakat. Egyetlen erőteljes csapással belemélyesztettem Acélkarmot a rovar torába, közel a fejéhez, nem is annyira a fizikai testet, inkább az asztrális síkon elhelyezkedő szellemet véve célba.

A hangyaszellem mentális halálsikolyt hallatva, fejét vadul tekergetve hátratántorodott. Erősen megszorítottam a fegyver markolatát, és a penge halk sistergés kíséretében csúszott ki a lény testéből. A hangya keményen nekicsapódott az egyik présgépnek, és fekve maradt.

Ügyet sem vetve elveszett lőfegyveremre és a hangyaharcos enyhén rángatózó tetemére, sebesen nekivágtam a labirintusnak abban az irányban, amerről az imént Mary Beth jelenlétét érzékeltem. Nem találkoztam újabb rovarral, és ez kifejezetten aggasztott. Crosetti tekintélyes hatalmú hangyasámán volt. Bizonyára több szellem is szolgálja. A számuk ugyan korlátozva volt egy királynő segítsége nélkül, amelyet nyilvánvalóan megidézni szándékozott, de többnek kellett lennie egyetlen magányos harcosnál. És ha nem utánam kajtatnak, akkor tartottam tőle, hogy tudom, merre tartózkodnak. Menet közben, visszafojtott lélegzettel suttogtam el néhány szót, az asztráltér mélye felé kinyúlva útjára küldtem hívásomat. Itt az ideje némi erősítésnek.

A gyárépület szívében hatalmas, nyílt tér helyezkedett el az óriási gépek között, amely alkalmassá tette a helyet a nehéz áruk mozgatására is. Crosetti itt alakította ki orvosságos kunyhóját, azt a rituális helyet, ahol totemszellemét megidézheti a fizikai világban. A szürke talajt rozsdavörös és gennysárga spirálok és geometriai alakzatok mintázata borította, a levegőt pedig fojtogató, meleg élesztőszag ülte meg.

Némelyik gépóriás tövében óriási lárvaként terpeszkedő, fehéres selyemgubók hevertek. Ezekben feküdtek Crosetti eddigi áldozatai, akiket félig-meddig már megszálltak a hangyaszellemek. Ők voltak a gazdatestek, a kapuk, melyek lehetővé teszik a szellemek számára, hogy a fizikai világban létezzenek. A kör közepén Crosetti és öt hangyaszellem éppen Mary Beth Tyre-t készítette elő ugyanerre a procedúrára. Crosetti hirtelen felém fordult, és arcára kiült a gyűlölet, miközben csontos ujjával rám mutatott.

- Öljétek meg! - üvöltötte a hangyaszellemeknek, akik azonnal felém indultak. Kiejtettem a megidézés utolsó szavait, melyek visszhangot vertek az asztráltéren, és a következő pillanatban két tűzoszlop jelent meg az oldalamon. A fehéren izzó lángtömegek mélyén halványan felismerhetőek voltak az elmosódott körvonalú, humanoid alakok.

- Oké srácok, tudjátok a dolgotokat - mondtam, mire a két tűzelementál akcióba lendült, és megtámadta a hangyaszellemeket, én pedig Crosetti felé kezdtem rohanni. Lángok borították el a két legközelebbi hangyát, melyek emberi és rovar alakjuk jegyeit is magukon viselték. Ezek csak ember alakúak voltak, nem lehetett őket egy lapon említeni azzal a szellemmel, amelyikkel nemrég harcoltam. A halandó testet megszálló hangyaszellemek gyorsak, erősek és szívósak voltak, de közel sem annyira ellenállóak, mint egy valódi alakú szellem. Az ember alakúak sikoltoztak a fájdalomtól, amint a lángok megégették és elhamvasztották deformálódott testüket.

Crosetti látta a közeledésemet, és egyik kezével sietve gesztikulálni kezdett. Sötét szeme mintha még jobban kidülledt volna, égő hangyakatonáinak képe visszatükröződött benne, és meg mertem volna rá esküdni, hogy fején egy pillanatra csápok és rágók halvány utánzatai jelentek meg. Siettemben majdnem beleszaladtam a hirtelen közöttünk megjelenő, csillogó fényfalba. Egy asztrális korlát varázslattal álltam szemben. Crosetti felvihogott, ahogy tehetetlenül megtorpantam az örvénylő energiából létrehozott, fluoreszkáló fal előtt.

- Elvesztetted a puskád, Karom - mondta kaján mosollyal. - És semmilyen mágia nem képes áthatolni ezen a falon. Ha akarod, megpróbálhatod elpusztítani az asztrálban, de addig hűséges szellemeim darabokra szednek. Most pedig végignézheted, ahogy megérkezik a királynőm, és elfoglalja őt megillető helyét az oldalamon. - Azzal visszafordult Mary Beth-hez.

- Ne tedd, Crosetti! Mi tudunk rajtad segíteni! - üvöltöttem. Azonnal ki kellett valamit találnom, hogy átjuthassak a korláton. Megpróbálhattam volna áttörni egy varázslattal, de a próbálkozásban túlságosan kimerültem volna, és képtelen lettem volna védekezni Crosetti ellen, rovarszellemei pedig rövid úton elintéznek. A hangya harcosok már így is kezdtek tűzelementáljaim fölé kerekedni. Az égő hús bűze fojtogató volt, sűrű füst töltötte be a nyílt teret.

- Nem szorulok rá a segítségetekre! - sikoltotta fröcsögő nyállal Crosetti. - Csak rá van szükségem, a királynőmre, az én imádott királynőmre! - Felemelte karját és zümmögő, kattogó kántálással belekezdett az idézésbe.

Szükségem lett volna egy evilági fegyverre, amelynek nem állhatja útját a korlát, de mindössze a mágiám volt kéznél. Egy lépést elhátráltam a fényesen villódzó faltól, és teljes erőmből elhajítottam Acélkarmot. Abban a pillanatban, ahogy a mágikus penge elhagyta a kezemet, aurám nem táplálta tovább a benne felhalmozott varázserőt. A tőr így már nem volt más, mint egy darab közönséges acél, amely pörögve suhant át Crosetti asztrális testek és mágikus erők megállítására szolgáló korlátján. A penge hangos puffanással állt bele a sámán hátába. Kántálása fájdalmas sikolyba csapott át, majd összeesett, és a világító fal elenyészett. Előrelendültem, kezemben gyilkos varázslat energiái gyülekeztek.

Mögöttem a hangyaszellemek tétovázva megtorpantak. Mesterük irányítása és útmutatása nélkül egymás után visszatértek az asztrális síkra. A tűzelementálok még elhamvasztották az ember alakúak maradványait, majd lebegve várták következő parancsomat. Letérdeltem Crosetti mellé, és mindenre felkészülve a hátára fordítottam ellenfelem. Tágra nyitott szemével elnézett mellettem egy csak általa látható pontra, szája még mindig némán kántálta imádott hangyakirálynőjének idézőformuláit. Tompa fényű aurája gyorsan halványult. A rettegéstől mozdulni sem bíró Mary Beth Tyre fekvő testére pillantottam, amikor elszabadult a pokol.

Az ajtók és ablakok egyszerre, robbanásszerű zajjal törtek be, a komplexum területét pedig egy pillanat alatt szemlátomást medvére tárazott fegyveresek lepték el. Szinte katonai precizitással fedezték le az előttük fekvő területet, majd egy kiáltást hallottam:

- Oké, senki ne mozduljon!

- Minden rendben, Ryan! Már vége. A lány biztonságban van! - kiabáltam vissza. Gyors lépések közeledő neszét hallottam, miközben felálltam, és elementáljaim felé fordulva egyetlen szóval elbocsátottam őket. Méltóságteljesen biccentettek és eltűntek, akár egy gyertyaláng a szélben - visszatértek asztrális otthonukba.

Ismét visszafordultam Mary Beth-hez, és arcomra erőltettem egy mosolyt, amiről reméltem, barátságosnak és megnyugtatónak látszik.

- Most már biztonságban vagy - mondtam neki. - Ígérem, ezután senki nem fog bántani. - Amikor rám nézett könnyes, szívszaggatóan kék szemével, egy csapatnyi állig felfegyverzett árnyvadász tűnt fel a színen az egyik sarok mögül. A három ember alakú füstölgő maradványai a földön hevertek, égett hús bűzét és füstpamacsokat bocsátva ki magukból. Victor Crosetti lábam előtt fekvő hullája alól sötét vérpatak szivárgott elő, és gyűlt apró tócsába a néhai sámán mellett.

Embereinek halk utasításokat adva az egyik férfi felém indult, ügyet sem vetve a mészárszékre. Ő volt Ryan Mercury, az Assets Incorporated vezetője. Mellesleg a főnököm. Bár fekete overallján számtalan heveder és zseb rejtette a fegyvereket és a munkához nélkülözhetetlen különféle felszereléseket, Ryan maga is egy élő fegyver volt, akinek ellenfelei legyőzéséhez nem volt szüksége pisztolyra vagy késre; csak mágiájára és puszta kezére. Ő volt az egyik legfélelmetesebb fickó, akivel valaha is találkoztam.

- Karom - kezdte halk, visszafogott hangon. - Mégis mit gondolsz, mi a fenét művelsz? Azt mondtam, várd meg az erősítést! - Mielőtt válaszoltam volna lehajoltam, és kirántottam Acélkarmot Crosetti hátából, Ryan pedig most először lepillantott a véres pengére és a sámán tetemére.

- Nem tudtam várni. Crosetti már készen állt, hogy cselekedjen. Nem állhattam csak ott, és...

Ryan egyetlen kurta kézmozdulattal - akár egy késsel - félbeszakított.

- Inkább kockára tetted saját életed és a lányét is, és bedobva magad megjátszottad a hőst.

- Amikor jelentkeztem a feladatra, pontosan te hívtad fel rá a figyelmem, mennyire kockázatos meló lesz - vágtam vissza.

Ryan bólintott.

- Ez igaz, de azt is hangsúlyoztam, milyen lényeges, hogy összehangoltan dolgozzunk, nehogy a lánynak valami baja essen, miután a nyomára bukkantunk. A életben maradása...

- ...létfontosságú - fejeztem be helyette. - Igen, és is olvastam, amit Dunkelzahn írt. És megoldottam. A lány biztonságban van.

- Ezúttal szerencséd volt. De legközelebb talán nem lesz.

- Tudok magamra vigyázni! - Kezdtem bepöccenni. - Én nem vagyok Miranda!

Ryan megrándult barátja nevének említésére, mintha megütöttem volna. Miranda volt az Assets mágusa, mielőtt én színre léptem volna. Néhány évvel ezelőtt, a szövevényes Sárkányszív-ügy során vesztette életét, ugyanabban az eseménysorozatban, amely engem is összehozott a csapattal. Rádöbbentem, hogy említésével hibát követtem el, de már túl késő volt.

- Nem - mondta lassan Ryan -, te valóban nem vagy Miranda. Ő ugyanis a csapatáért dolgozott és halt meg, és nem játszott magányos farkast, amikor csak kedve tartotta. Ha nem tudod elviselni, ahogy mi intézzük a dolgokat, akkor talán elkezdhetnél gondolkodni azon, miért vagy még mindig velünk.

Hosszú pillanatokig meredtünk egymásra, és csak most vettem észre, hogy majdnem kiabálok. A többiek csendben figyelve álltak körülöttünk.

- Nyugodt lehetsz - mondtam Ryannek. - Gondolkodok rajta.

Megfordultam és kisiettem Crosetti reménybeli hangyakolóniájának szívéből. Senki nem próbált megállítani. Szerencséjükre.

Bűntudattól felhős, barna szempár nézett rám a visszapillantó tükörből, miközben Eurocar Westwindemmel kihajtottam a gyártelep gazzal benőtt parkolóterületéről. A főútra rákanyarodva még egyszer szemügyre vettem képmásomat. Most meg mi a lószart bámulsz? - förmedtem magamra gondolatban, és felsóhajtottam. Esteledett, és rajtam kívül senki nem járt az úton. Nem volt kin kitöltenem a mérgemet. Igazából fogalmam sem volt róla, miért kötöttem bele Ryanbe. Nem az ő hibája volt. Egyedül én tehettem róla.

Egyik kezemmel elgondolkodva beletúrtam a hajamba, és hátrasimítottam a homlokomba lógó rövid, izzadtságtól nedves tincseket. Már jó néhány éve így hordtam, de még mindig nem voltam képes teljesen megszokni. Régebben hosszabb volt, egészen a vállam alá ért, ahogy a fiatal, lelkes mágusok által követett, évekkel ezelőtti divatstílus megkövetelte. Alig hat hónappal azután vágattam le ilyen rövidre, hogy csatlakoztam az Assetshez.

Amikor Ryan meglátott a művelet után, nevetésben tört ki. Azt mondta, totál céges fejem lett tőle. Újból szemügyre vettem magam a tükörben, és kénytelen voltam igazat adni neki. Az összképet csak a jobb fülemben csüngő ezüstkarika törte meg, de manapság már ez is elég konzervatív kiegészítőnek számított egy társasági alkalmazottnál. Úristen, mi a franc történt velem?

Mindig is vadóc kölyök voltam, az utcákon éltem, mágiát tanultam, végül árnyvadász lett belőlem. Most pedig harmincéves vagyok, olyan korba léptem, amikor a legtöbb árnyvadász már meghalt vagy visszavonult. Az árnyakban való munka a fiatal versenyzők játékszere volt. Ismertem olyan dekásokat, akik húszéves korukra már teljesen elfásultak, és olyan tökös mágusokat, akik jóval harminc előtt kiégtek, vagy felhagytak a szakmával. Amikor elkezdesz lassulni, már csak abban reménykedsz, hogy megütöd a főnyereményt és épségben kiszállsz az üzletből. Akik nem ezt teszik, azok kihűlt hullaként végzik, inkább előbb, mint utóbb.

Én voltam a kivétel. Úgy sikerült megfognom az isten lábát, ahogy sosem gondoltam volna. Egyetlen vadászat erejéig csatlakozhattam az Assets Inc.-hez, mert szükségük volt egy mágusra, és mert az árnyakban elég jó hírem volt, melyet hosszú évek legmocskosabb melóinak sikeres teljesítésével építettem fel magamnak. Az Assetsnél ugyan figyelmeztettek, hogy mindaz, amit eddig tapasztaltam, semmi nem lesz ahhoz a vadászathoz képest, amit terveznek, de ez nem állíthatott meg. Igazat mondtak. A Boston, L.A. vagy Seattle utcáin átéltek nem készíthettek fel az örökéletű tünde varázslókra, egy zászlóaljnyi katonával is végezni képes kiborg testét megszálló, mérhetetlen hatalmú szellemre, vagy a világ megmentésére az asztrális tér mélységeiből áradó fenyegetéstől. Olyan volt az egész, mint egy hollywoodi műérzetfilm, egy óriási kaland, melynek én is részese voltam.

Az Assets Inc. a legfelső ligában játszott. A szó legnemesebb értelmében a világ védelmezői voltak, a legjobb árnyvadászok, akikkel valaha is együtt dolgoztam. A legmagasabb körökben is voltak kapcsolataik, és egy megatársaságéhoz hasonló befolyású szervezet támogatását élvezték. Hülye lettem volna nemet mondani Ryannek, amikor állandó helyet ajánlott fel számomra a csapatban. Végre lehetőségem nyílt rá, hogy mindent elérjek, amire valaha is vágytam: kilépni végre a fényre, otthagyni az árnyakat, törvényesen tevékenykedni anélkül, hogy nélkülöznöm kéne az izgalmat. És az egész üzletben az volt a legszebb, hogy mi lettünk a Draco Alapítvány elit problémamegoldói. Kellemes érzés volt utcai söpredékből első osztályú szuperkémmé válni.

Könnyed mozdulatokkal kormányoztam vadonatúj Eurocaromat, melyet az Assetsnél végzett munkámért kapott nuyenekből vásároltam. Úgy száguldottam az úton, mintha egy fejemből kilógó műérzet chip hatására valami elcseszett James Bond utánzatnak képzeltem volna magam. Nagyon messzire jutottam. Akkor meg mi a fenétől zsongtam így be?

A látóterem jobb felső sarkában felvillanó, vörös színű telefon ikon szakította félbe gondolataimat; egy bejövő hívás. Ez is egy olyan módosítás volt, amit soha nem képzeltem volna magamról: kiberver. Amikor még fiatal voltam, és először vadásztam az árnyakban, a világ minden kincséért sem engedtem volna, hogy bármit a testembe ültessenek. Az utcai szamurájok és más izomfiúk teljes mértékben a kiberverek által nyújtott előnyöktől függtek. Erősebb, gyorsabb és szívósabb lettél tőlük, de valahogyan kevésbé emberi. Néhány általam is ismert utcai bicskás már közelebb állt a géphez, mint az emberhez.

Viszont ha varázsló vagy, a króm más következményekkel is jár. Közismert tény, hogy a mesterséges beültetések minden formája korlátozza a mágia használatát, ezért mi, varázslófajzatok rendszerint úgy kerüljük őket, mint a pestist. De az utcán kemény az élet, és az idő is megszedi a maga vámját. Sok varázslathasználó nagyobb előnyökhöz akar jutni, ezért magába ültet valami apró kibervert, hogy a csúcson maradjon. Ez persze legyengíti a mágiájukat, hátrányba kerülnek, és jöhet még egy kis króm. Aztán még egy kicsi, és még egy kicsi, végül pedig fémekkel teletömött, kiégett héj marad csupán belőlük, mágiájuk pedig végképp elenyészik. Láttam már ilyen kiégett szerencsétleneket, és nagyon sajnáltam őket. Szomorú látványt nyújtottak.

Velem persze más volt a helyzet. Legalábbis mindig ezzel bíztattam magam. Az Assetsnél eltöltött hosszabb idő után engedélyeztem magamnak egy apró beültetést. Semmi komolyat. Mindössze meg akartam könnyíteni egy kicsit az életem, meg aztán - esküszöm - olyan vagánynak tűnt a dolog. Mágikus képességeim ugyanolyan erősek maradtak, mint előtte, sőt az elmúlt három év során elsajátított újdonságokkal és a rengeteg gyakorlással együtt még erősödtek is. Mint már említettem, az Assetsnek magas helyeken voltak támogatói, és némelyek olyan magas szinten művelték a mágiát, amilyenen előtte elképzelni sem tudtam volna. A lényeg, hogy huszonnyolc évesen, kiberverektől teljesen szűzen, megkaptam első adatjackemet. Azután néhány memóriachipet, hogy az adatokat le tudjam tölteni és tárolni a fejemben. Majd következett egy retinakijelző, hogy meg tudjam nézni a tárolt adatokat és egy kommunikációs rendszer, hogy hangtalanul tudjam tartani a kapcsolatot a csapat többi tagjával, végül pedig az egészre felügyelő adatszoftver. Igazán nem volt sok kiberver, így nem is hatott észrevehető mértékben a képességeimre, főként ha azt vesszük alapul, mennyit fejlődtem az Assetshez való csatlakozásom óta. A beültetések éppen csak a kényelmet szolgálták. Egyáltalán nem változtattak meg. De lehet, hogy csak áltattam magam.

A vörös telefon ikon kitartóan villogott. Egyetlen gondolati paranccsal megnyitottam a csatornát, és halk kattanást hallottam, ahogy a kapcsolat létrejött. Szemem sarkából észrevettem, hogy hirtelen egy alak jelent meg mellettem az utasülésen a semmiből. Tudtam, hogy csak egy optikai illúziót látok, a retinámat bombázó apró lézersugarak hatását, de első pillantásra nagyon meggyőzőnek tűnt. Jane új trükkjei és játékszerei mindig érdekesnek bizonyultak.

A mai napra testhezálló, vörös bőrruhát öltött, melynek részét képezte egy olyan szemérmetlenül rövid miniszoknya, amilyen szerintem nem is létezhetne, ha megjelenését a fizika törvényei szabályoznák. Nem fárasztottam magam azzal, hogy részletesebben megvizsgáljam. Ő sem nézett rám. A kép csak az előadás része volt, azt a célt szolgálta, hogy látszólag valamilyen fizikai megjelenéssel is rendelkezzen. Tudnia kellett, hogy az autómban ülök, különben pontosan előttem jelenítette volna meg a képet, ami bizony problémákat okozhatott volna az autópályán.

- Helló, Jane - köszöntem.

A képmás felém fordult (kedves gesztus volt tőle). Vörös ruhájával megegyező színű ajkai tökéletes szinkronban mozogtak a szavakkal, melyek a bőr alá ültetett mikrofonok közvetítésével szólaltak meg a fejemben.

- Mit hallok, cimbora? Hogy is volt ez a dolog a Tyre-vadászat végén?

- Mit akarsz hallani? Megcsináltam. Végeztem a feladatommal, és most hazafelé tartok, ahogy az egy engedelmes kis csapattagtól elvárható.

- Karom... - olyan hangsúllyal mondta, mint egy szülő, aki éppen most kapja füllentésen akaratos gyerekét.

- Nézd Jane, nem akarok beszélni a dologról, oké?

- Nem, nem oké. Valami bánt téged egy ideje, és tudni szeretném, mi az. Aggódom miattad, Tom, és nem én vagyok az egyedüli.

Majdnem ránéztem, miközben lehúzódtam a külső sávba, hogy a következő kijáratnál le tudjak kanyarodni az autópályáról. A Eurocar érzékelőrendszere nem jelzett semmiféle rendőrségi radar- vagy lézerjelet az út során, így elég jó időt futottam.

- Ryan mondott valamit? - kérdeztem.

- Nem, ő nem szokott. Hallottam, hogy nekiestél.

- Nem az ő sara volt. Csak azt tette, amit jónak látott. - Ryan mindig azt tette.

- Nem állítottam, hogy ő tehetett róla, de te sem szoktál ok nélkül ilyet tenni. Ehhez te túl elkötelezett vagy, Tom. Túl profi.

- Talán ez az - mondtam legalább annyira magamnak, mint bárki másnak. A feji rádión keresztül Jane-nel beszélgetni néha olyan volt, mintha magammal társalognék. - Talán túl profivá váltam az utóbbi időben. Egyszerűen... korlátozva érzem magam. Már dolgoztam csapatban előtte is, de ilyenben még soha. A többi csapatban mindig én voltam az aduász, a mágikus fenegyerek, aki minden problémára megtalálja a megoldást. Most pedig... mintha túl nagy fába vágtam volna a fejszémet, Jane. Minden, amit megtapasztalok, mindaz, amit tudok az odakinti dolgokról... Tudod, hogy még mindig rémálmaim vannak a Sárkányszívvel kapcsolatos szarságok miatt?

Egy másodpercig néma csend volt a vonal másik végén.

- Nem, nem tudtam.

- Majdnem meghaltam, Jane. A pokolba, meg is haltam odakint a hídon, és Lucero hozott vissza a másik oldalról. És rohadtul nem tudom, mit kezdjek ezzel. Amikor még az utcákon vadásztam, azt gondoltam, huszonöt éves koromra már rég történelem leszek. Aztán elmúltam huszonöt és nem hittem, hogy megérem a harmincat. És most itt vagyok. Egykor azt gondoltam, értem a lényeget: élet, halál, mágia, de most minden elveszítette a jelentőségét.

Jane csendben maradt, így hát folytattam.

- Régen az egész a következő számla befizetéséről szólt: újabb vadászat, újabb üzlet keresése, hogy elég nuyenem legyen, amivel kihúzhatom még néhány hónapig. Sosem foglalkoztatott a jövő. Csak az itt és a most számított. Most meg folyton a jövőre gondolok, és nem tudom, mit kezdjek magammal. Nem vagyok biztos benne, hogy úrrá tudok lenni a helyzeten.

- Szerintem nem bízol eléggé magadban, Karom.

- Talán nem - mondtam csendesen. - De ti Dunkelzahnnak dolgoztatok, Jane. Egy kibaszott óriássárkánynak dolgoztatok évekig. Én még csak nem is találkoztam vele. A pokolba is, életemben egyszer találkoztam sárkánnyal, még az Assets előtt, és még a szar is megdermedt bennem. Ti pedig gyakorlatilag a haverjai voltatok egynek.

- Azért az nem - tűnődött Jane. - Nem hiszem, hogy a sárkányoknak az emberekhez hasonlóan lennének barátaik. De kétségtelen, hogy Dunkelzahn megbecsült minket, ahogy más sárkányok nem tették volna meg.

Azaz nem csak ebédként, gondoltam.

- Arról beszélek, hogy te, Ryan és a többiek túltettétek magatokat ezen az egész rémálmon...

- Neked is sikerülni fog. Csak idő kérdése.

- De mennyi idő, Jane? Hová fogok innen eljutni?

- Ahová te akarsz, cimbora.

Egy hosszú pillanatig elgondolkodtam ezen, miközben a kijáratra kanyarodva a tovatűnő utat bámultam.

- Haza akarok menni - mondtam. - Csakhogy nem tudom, hol találom meg az otthonom.

Finoman lassítva megállítottam a Eurocart a lejáró végénél, és vártam, hogy a lámpa szabad utat adjon. Elfordultam és szemügyre vettem Jane képmását. Gyönyörű volt, egyike az általam valaha látott leggyönyörűbb nőknek. A virtuális kivetülés valamiképpen Jane lényét tükrözte: egy kis fantázia és egy kis szarkazmus, mivel a való életben Jane-in-the-Box még csak nem is hasonlított a szemem előtt ülő, vörösbe öltözött, csábító nőstényördögre. Valójában első osztályú dekás és programozó volt. Számára minden árnyékból és fényből állt, bitekből, melyeket a megfelelő programokkal - a játékszereivel - manipulálni tud, hogy megkaphassa azt, amire vágyik. Irigyeltem önuralmát és állandó nyugalmát.

- Hogy van a lány? - kérdeztem témát váltva. A lámpa végre zöldre váltott, és rákanyarodtam az utcára.

- Pompásan. Már útnak indítottuk egy marylandi magánklinika felé. Ott majd gondját viselik, és ha rendbejött, gondoskodunk róla, hogy visszakerüljön a szüleihez. - Miközben beszélgettünk, Jane figyelte a csapat többi tagjának kommunikációját, egyeztetett a klinikával, adatokat gyűjtött az akció utáni jelentés megírásához - mindezt egy időben. Hihetetlen szakértelemmel volt képes egyszerre több feladatot is koordinálni.

- Az jó - mondtam. Nem tudtam, mi egyebet tehetnék még hozzá. Valóban nagyon jó volt. Mary Beth rövidesen visszakerül szerető szüleihez, akik már nagyon hiányolták, de vajon hogyan tudja feldolgozni magában az eltelt kilenc évet? És a szülei hogyan fogadják majd azt fiatal hölgyet, akit visszakapnak elveszített kislányuk helyett?

- Tudod - mondtam Jane-nek -, ő is egyike azoknak a dolgoknak, amikről beszélek.

Jane rövid szünet után válaszolt. Valószínűleg több beszélgetést is folytatott egy időben. Vagy csak a töménytelen mennyiségű fém és vasbeton, amely mellett az utcán elhaladtam, zavarta meg egy pillanatnyi időre a kommunikációt.

- Hogy érted? - kérdezte.

- Több száz... a lószart, több ezer gyerek tűnik el nyom nélkül évente. Némelyiket megtalálják, de a legtöbbet nem. Nyomuk veszik az agglomerációban, egyszerűen felszívódnak. Én is majdnem egy voltam közülük, gondoltam. - A szülők többségének nincs módja árnyvadászokat bérelni a megtalálásukra. Az egyedüli ok, amiért Mary Beth után vetettük magunkat, a sárkány akarata volt. Dunkelzahn végrendelete és hagyatéka, létezésünk értelme.

Amikor három évvel ezelőtt, a sikeres elnökválasztási kampányt követően Dunkelzahnt meggyilkolták, az Assets munkaadó nélkül maradt. A sárkány azonban ravasz volt. Írt egy végrendeletet, melyben felosztotta mérhetetlen javait. Pénzéből létrejött a Draco Alapítvány, és az Assets Inc. olyan támogatásban részesült, amiből szinte korlátlan ideig képes működni. A végrendelet pedig világos utasításokat tartalmazott arra nézve, mit akart tenni a sárkány.

- A végrendelet szerint "az életben maradása létfontosságú". Mi a fenét akar ez jelenteni? - kérdeztem. - Mit tudhatott Dunkelzahn Mary Beth Tyre-ról? Miért ilyen fontos az a lány?

- Nem tudom - válaszolta Jane -, de biztosan van rá magyarázat. Eddig mindig kiderült, hogy Dunkelzahnnak van igaza.

- Hogyne. Akkor miért halt meg?

Jane nem válaszolt. Egy darabig néma csend volt a vonalban.

- Sajnálom, Jane - szólaltam meg végül. - Azt hiszem, ma különleges érzékkel mondok baromságokat. Te ismerted Dunkelzahnt, én viszont nem.

- Semmi gond - mondta halkan. - Néha úgy érzem, egy egész korszak telt el a halála óta. Más alkalommal viszont, mintha tegnap lett volna.

- Nézd - mondtam -, meg kéne mondanod Ryannek, hogy egy kis időre lelépek. Egy kicsit egyedül kell maradnom, hogy átgondoljam a dolgokat, hogy egy ideig távol legyek ettől az egésztől, és megpróbáljak valami távlati célt találni.

- Mennyi időre?

- Nem tudom. Néhány hét, egy hónap, talán több. Majd szólok.

Ismét hosszabb szünet következett.

- Rendben - mondta végül. - Szólok neki, de talán jobb lenne, ha te beszélnél vele, mielőtt elmész.

- Nem biztos, hogy el tudnék menni, ha megtenném. Majd csevegünk, amikor visszatérek.

- Talán úgy akartad mondani, ha visszatérsz.

- Akár.

- Oké, Karom. Ha bármire szükséged van... - Befejezetlenül hagyta a mondatot. Ez volt az igazi Jane, a született szervező. Ennél azonban többet jelentett számomra. Talán egyike voltam annak a néhány embernek a világon, akiket Jane a barátjának tekintett. Ez jólesett. Jane-nek nem volt sok barátja. Hozzám hasonlóan.

- Nálam vannak a számok - mondtam, és megütögettem a halántékom. - Telekom pedig mindig lesz a közelben.

Jane nem láthatta a mozdulatot, de megértette, mire gondolok.

- Vigyázz magadra - búcsúzott el, és megszakította a kapcsolatot.

Felpillantva még láttam a mellettem ülő, lassan halványuló fantomkép szomorú arckifejezését.

- Te is, Jane - suttogtam magam elé. - Te is.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Stephen Kenson: Technobábel (részlet).

Létrehozás: 2004. június 9. 12:35:10

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20

Nyomtatási forma