Vissza a Főoldalra
 

Hírek, változások
Mi is az az AK?
AK Archívum
GN Archívum
Tartalomjegyzékek
Cikkek az újságból
Krónikák a boltban
Szavazások
Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
Termékismertető - Alanori Krónika 144. (2008. január-február)
Termékismertető - Alanori Krónika 141. (2007. október)
Termékismertető - Alanori Krónika 149. (2008. november-december)
Termékismertető - Alanori Krónika 146 (2008. május-június)

A lista folytatása...
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
 

Raymond E. Feist: Ezüstsólyom karma (részlet 2.)

A FIÚ VÁRT.

Reszketve húzódott közelebb kicsiny tüze hűlő parazsához. Rég nem aludt már - világoskék szeme beesettnek és karikásnak tűnt. Ajka lassan mozgott, amint az édesapjától tanult varázsszókat ismételgette. Kiszáradt szája fájdalmasan recsegett, torka pedig sajgott a szent szöveg állandó ismételgetésétől. Majdnem fekete haja piszkos volt a portól, mivel a földön aludt. Hiába igyekezett ébren maradni, amíg a látomására várt, három alkalommal is legyőzte a kimerültség, és elnyomta az álom. Egyébként is vékony alkatát és magas arccsontjait tovább hangsúlyozta a gyors súlyvesztés, így most sápadtnak és soványnak látszott. Mindössze a látomáskeresők ágyékkötőjét viselte. Már az első éjszaka után nagyon hiányzott neki bőrtunikája és -nadrágja, vastag csizmája és sötétzöld köpönyege.

Feje fölött az éjszakai égbolt sötétje lassan a pirkadat előtti szürkére váltott. A csillagok is kezdtek eltünedezni. Maga a levegő is állni látszott - mintha az első lélegzetvételre várt volna: az új nap első szippantására. Szokatlan békesség honolt, egyszerre nyugtalanító és izgalmas. A fiú - összhangban az őt körülölelő természettel - egy pillanatra visszatartotta lélegzetét. Ekkor apró fuvallat - az éj lágy sóhaja - simította végig mezítelen bőrét, így aztán ő is kiengedte a levegőt.

Miközben a keleti látóhatár világosodni kezdett, a fiú hátranyúlt, és megfogta kulacsát. Kortyolt egyet. Olyan sokáig forgatta a szájában a vizet, ameddig csak lehetett, mert mindössze ennyi innivalót hozhatott magával, és nem juthatott többhöz, amíg rá nem tört a látomás, és el nem érte a hazavezető ösvényt keresztező patakot egy mérfölddel lejjebb.

Már két napja ült látomásra várva a Shatana Higo csúcsa alatt, a férfivá válás helyén. Előtte pedig böjtölt: csak gyógynövény teát és vizet fogyasztott, majd megette a harcosok hagyományos eledelét, amely szárított húsból, kétszersültből és szárított növényektől kesernyés vízből állt. Végül fél napot azzal töltött, hogy felmászott a szent hegy keleti oldalán kanyargó poros ösvényen a kis mélyedésbe, amely nyolc-tíz méterrel a csúcs alatt húzódott. A tisztáson öt-hat ember is alig fért volna el, a fiú számára azonban hatalmasnak és üresnek tűnt most, amikor a szertartás harmadik napjához érkezett. Egész gyermekkorát rengeteg rokona között egy hatalmas házban töltötte, így aztán nem igazán készült fel ekkora magányra. Életében először töltött néhány óránál többet társaság nélkül.

Az orosinik szokása szerint a fiú a síkságon élők által Banapisnak nevezett Nyárközép ünnepe előtt három nappal kezdte meg a férfivá avatási szertartást. Számára az új év kezdete gyermekkora végét jelenti, és ezt az időszakot családja és klánja, törzse és népe hagyományairól elmélkedve kell töltenie, s közben ősei bölcsességét kell kutatnia. Ez az elmélyülés és meditáció ideje volt, mert a fiúk ilyenkor próbálták megérteni helyüket a világegyetem rendjében, és megtalálni azt a szerepet, amelyet az istenek rendeltek számukra. És ezen a napon nyerték el férfiúi nevüket is. Ha minden úgy megy, ahogy kell, a fiú épp idejében csatlakozhat családjához és klánjához, hogy részt vehessen az esti Nyárközép ünnepségen.

A fiút gyermekként Kielinek hívták. Így becézték, bár teljes neve Kielianapuna volt, mint az otthona erdeiben élő okos és fürge vörös mókusnak. Ezek az állatkák szinte sosem látszottak, de mindig jelen voltak, és az orosinik szerencsés jelnek tekintették, ha megpillantották őket. Kieli pedig szerencsés gyermeknek számított.

A fiú szinte elviselhetetlenül reszketett, mert csekély mennyiségű zsírpárnái nemigen védték meg az éjszaka hűvösétől. Az orosini hegyek csúcsain még nyár közepén is kifejezetten hideg volt napnyugta után.

Kieli a látomásra várt. Látta, ahogy az ég világosodni kezd, ahogy szürkéből lassan halvány szürkéskékre vált, majd rózsaszínű árnyalatot kap, amint a hajnal közeledik. Látta a napsugarak ragyogását a távoli hegygerinceken, és a fehér-arany gömböt, amely újabb magányos nap kezdetét jelenti számára. Beárnyékolta a szemét, amikor a napkorong előtűnt a hegyek mögül, nehogy elvakítsa a fény. Reszketése végre alábbhagyott, amikor a nap elég magasra emelkedett, hogy elűzze a hideget. A fiú várt - először reménykedve, aztán kimerültségében egyre jobban elkeseredve.

Minden orosini fiú átesett ezen a szertartáson, a születésnapjához legközelebb eső nyárközép napján, mégpedig a környék számos szent helyének egyikén. Évek megszámlálhatatlan sora óta fiúk mászták meg a kijelölt pontokat, és férfiként tértek vissza.

Kieli egy pillanatra irigységet érzett, amikor eszébe jutott, hogy a falu vele egykorú lányai e pillanatban a kerek házban vannak az asszonyokkal: beszélgetnek, esznek, énekelnek és imádkoznak. A lányok valamiképpen a fiúk által elszenvedett magány és nehézségek nélkül is megtalálták asszonynevüket. Kieli hagyta, hogy a pillanat tovaszálljon: nincs értelme azon rágódni, amin úgysem változtathatunk - mondaná a nagyapja.

Ekkor nagyapjára, Mosoly Ül a Szemébenre gondolt, akivel utoljára beszélt, mielőtt elindult magányos útjára a népe otthonát jelentő völgyből. Az öregember rámosolygott, ahogy mindig tette - Kieli nem is emlékezett olyan időre, amikor az idős férfi ne mosolygott volna. A nagyapja arca cserzett barna bőrre hasonlított, mivel már közel nyolcvan esztendeje élt a hegyek között. A bal arcán húzódó klántetoválások még mindig feketék voltak, hiába töltött sok-sok évet a tűző napon. Az öregember éles szemét és határozott arcvonásait acélszürke, vállig érő haj keretezte. Kieli jobban hasonlított nagyapjára, mint az apjára, mert mindkettejüknek olajbarna bőre volt, amely nyaranta dióbarnává sötétedett, és sosem égett le, ráadásul az idős férfinak fiatalkorában ugyancsak olyan színű volt a haja, mint a holló szárnya. Sokan megjegyezték, hogy nemzedékekkel korábban bizonyára egy idegen házasodott be a családba, mivel az orosinik világos bőrű és hajú nép voltak - még a barna haj is ritkaságszámba ment közöttük.

Kieli nagyapja így suttogott:

- Amikor a kulacs kiürül, és eljön a Nyárközép napja, ne feledd: ha az istenek még nem adtak neked nevet, az azt jelenti, hogy tetszésed szerint választhatsz magadnak egyet.

Azzal az idős törzsfő játékosan, mégis erősen megölelte, majd az ösvény felé taszította. Kulaam falujának többi férfija mosolyogva, avagy éppen nevetve nézte őket, mert tudták, hamarosan beköszönt az ünnep, és a névadó látomás szertartása mindig örömteli eseménynek számított.

Kielinek most eszébe jutottak nagyapja szavai, és azon tűnődött, vajon tényleg volt-e olyan fiú, akinek az istenek adtak nevet. Kulacsát megvizsgálva arra az eredményre jutott, hogy délre elfogy az innivalója. Tudta, hogy a faluhoz vezető út felénél talál vizet, de azt is tudta, hogy ezek szerint akkor kell elhagynia a sziklamélyedést, amikor a nap éppen a legmagasabban áll.

Egy darabig csöndben ült, és a falujára gondolt. Agyában úgy cikáztak a képek, mint a hosszúház mögötti csermelyen a hab. Talán ha szabadon engedné mozogni a gondolatait, és nem akarná olyan nagyon a látomás eljövetelét, akkor az magától is rátalálna. Hamar vissza akart térni, mert nagyon hiányzott a családja. Az édesapja, Szarvasbika Hajnali Bőgése, mindent megtestesített, amit egy fiú szeretett volna: erős volt, barátságos, kedves, határozott, bátor a csatában és gyengéd a gyermekeivel. Kielinek az édesanyja, Éji Szellő Susogása is nagyon hiányzott, meg a húga, Miliana is. Legjobban mégis a bátyja, Nap Keze társasága után vágyakozott, aki mindössze két évvel korábban tért vissza a látomása után: bőrét vörösre égette a nap, kivéve azt a fehér foltot a mellén, ahol a keze egész nap nyugodott. Nagyapjuk tréfálkozott is rajta, hogy Kéz nem az első fiú, akinek álmában támad látomása. Kéz mindig rendesen bánt öccsével és húgával, vigyázott rájuk, amikor édesanyjuk élelmet gyűjtött, és megmutatta nekik azokat a helyeket, ahol a legédesebb bogyókat lehetett találni. Ahogy eszébe jutottak a bogyók, amelyeket rendszerint összetörve, mézzel keverve, meleg kenyéren tálaltak, megindult a nyálelválasztása.

Az ünnepségen nagy lesz a vidámság, és az odalenn váró étel gondolatára Kieli gyomra korogni kezdett. Most már a férfiak között ülhet a hosszúházban, nem pedig a kerek házban az édesanyjával, a többi asszonnyal és a gyerekekkel. Kicsit elszomorodott, mert amióta csak emlékezett, mindig hallotta a nők házimunka közbeni énekét, nevetését és beszélgetését, pletykáikat és tréfáikat. Ugyanakkor büszkén tekintett előre, amiért most már ő is a klán férfijai között foglalhat helyet.

Egy pillanatra vacogni kezdett, de aztán mély lélegzetet véve ellazult, ahogy a nap kezdte átmelegíteni. Hagyta, hogy merev izmai langyosodjanak kicsit, azután feltérdelt, és gondoskodott a tűzről. Tett pár friss gallyat a hamvadó parázsra, fújni kezdte, és néhány perc múlva már lobogtak is a lángok. Amikor a hegyi levegő tényleg felmelegszik, majd hagyja kialudni a tüzet, de addig hálás volt a legcsekélyebb hőforrásért is.

Leült, és egy sziklának dőlt, amelyet a hűvös levegő ellenére már átmelegített a nap. Ivott még egy kortyot. Tekintetét nagyot sóhajtva az égre emelte.

- Miért nincs látomásom? - tűnődött. - Vajon miért nem kaptam még üzenetet az istenektől, amelyben közlik velem felnőtt nevemet?

A neve lesz a kulcs a na'ha'tahhoz, lénye titkos természetéhez, ahhoz a dologhoz, amiről csak ő és az istenek tudnak. A többi ember ismeri majd a nevét, mert büszkén bejelenti nekik, de senki sem fogja tudni látomása természetét, és hogy mit mond neki ez a név a világegyetemben betöltött helyéről, az istenektől kapott feladatáról, vagy a sorsáról. Nagyapja egyszer elárulta neki, hogy kevés ember érti meg igazán a na'ha'tahját - még akkor sem, ha az illető úgy gondolja, hogy érti. A látomás csak az istenek első jele, hogy mit terveznek valakivel. Olykor - mondta a nagyapja - a terv egyszerű: mindössze jó férjnek és apának kell lenni; gondoskodni a falu és a nép jólétéről, követendő példát mutatni a többieknek. Olyan is előfordul, hogy valakinek az a sorsa, hogy egy kiválasztott, egy különleges személy, egy na'rif apja legyen, és az efféle tervek sokszor csak jóval az illető halála után derülnek ki.

Kieli azt is tudta, mit mondana most a nagyapja; hogy túl sokat aggódik, meg hogy tegye félre az aggodalmait, és hagyja, hadd nyilvánítsák ki az istenek akaratukat. A fiú abban is biztos volt, hogy az apja ugyanezt mondaná, legfeljebb hozzátenné, hogy ha valaki vadászni akar, vagy tanácskozni a hosszúházban, vagy egyszerűen jó férj szeretne lenni, akkor először meg kell tanulnia türelmesen figyelni.

Behunyta a szemét, és hallgatta a hegyi szellő susogását. Beszélt hozzá, ahogy levelek zörögtek a cédrusok és fenyők között. A szél időnként kegyetlen társ volt: olykor még a legvastagabb prémeken is keresztülhatolt éles, fagyos leheletével. Máskor áldásos megkönnyebbülést hozott, amikor lehűtötte a nyár legforróbb napjait. Édesapja megtanította neki a szél hangjait, és azt is, hogy ha valaki ismeri a szél nyelvét, akkor eggyé válik vele, mint a sólymok és a sasok, amelyek a zord csúcsok között raknak fészket.

Vijjogás törte meg a reggel csendjét. Kieli azonnal odafordította a fejét, és még látta, ahogy egy ezüstsólyom - legfeljebb tíz-tizenkét méterre pihenőhelyétől - lecsap egy nyúlra. Ez a madár volt a hegyvidék legritkább sólyomfaja. Tolla tulajdonképpen szürke volt, nyaka körül fekete gallérral, de szárnyának olajos csillogása miatt ezüstösen ragyogott, amikor tiszta égbolton suhant. A sólyom egyetlen szárnycsapással szorosan megragadta a vergődő nyulat, majd fölröppent. A nyúl úgy lógott a madár karmai között, mint egy kiscica, amelyet az anyja a szájában visz - mintha beletörődött volna sorsába. Kieli tudta, hogy az állat sokkot kapott: a természet kegye volt ez, mert ilyenkor a fájdalom enyhült, és a tudat elhomályosult. A fiú látott egyszer egy szarvast, amely mozdulatlanul fekve várta a vadász végső döfését, miután leterítette, de nem ölte meg egy nyílvessző.

Kieli a távolban több madarat is látott lustán körözni; a gyorsan melegedő sziklákról felszálló légáramlatokat lovagolták meg, és prédára lestek. Tudta, hogy hollókeselyűk azok. Hatalmas szárnyfesztávolságuk révén szabadon vitorlázhattak a meleg levegőoszlopokon, miközben holtak és haldoklók után kutattak. A földön ügyetlenek és csúnyák voltak, ahogy odaszökdécseltek az elhullott állatok teteméhez, felröpülve viszont fenséges látványt nyújtottak.

Délre egy feketefarkú kánya egyensúlyozott a levegőben. Farka lefelé irányult a két-három gyors szárnycsapás közben, aztán megállt, kicsit süllyedt, majd ismét verdesni kezdett, hogy pontosan kiszemelt zsákmánya fölött maradjon. Aztán szemkápráztató fürgeséggel, kimeresztett karmokkal lecsapott, és szinte természetfeletti pontossággal ért földet, majd megállás nélkül fel is emelkedett - egy visító pocokkal a karmai között.

A távolból a fiú az erdő neszeit hallotta. Az éjszakai és nappali zörejek különböztek; az odalent húzódó rengeteg nappali lakói most vették át éjszakai szomszédaik helyét, akik viszont biztonságos alvóhelyet kerestek maguknak. Egy harkály rovarok után kutatva folyamatosan kopogtatta egy közeli fa kérgét. A kopácsolás üteméből Kieli tudta, hogy egy nagy vörös fejű próbál magának élelmet szerezni; kopogása lassú, erős és kitartó volt, nem úgy, mint kisebb, kék szárnyú rokonának finomabb, szaggatottabb dobolása.

A nap egyre magasabbra emelkedett a reggeli égbolton. A tűz hamarosan kialudt; már nem volt szükség rá, ahogy a kövek átmelegedtek. Kieli ellenállt a kísértésnek, és nem itta meg vize maradékát, mert tudta, hogy tartalékolnia kell, amíg készen nem áll, hogy leereszkedjen az ösvényen. Persze odalenn a pataknál teleihatja magát, csakhogy előbb oda is kell érnie, és ha most elpazarolja a vizet, nem biztos, hogy épségben lejut.

Ritkán fordult elő, hogy egy fiú elpusztult a hegyen, de azért történt már ilyen. A törzs minden gyermeket olyan alaposan fölkészített, amennyire csak lehetett, de akik kudarcot vallottak, és nem élték túl a névszerzés megpróbáltatásait, azokra úgy tekintettek, hogy az istenek érdemtelennek találták őket. Az ilyen fiúk családjának gyásza keserű ellenpontot jelentett a Nyárközép örömteli ünnepén.

A hőmérséklet gyorsan emelkedett, és a levegő szárazzá vált. Kieli hirtelen ráébredt, hogy itt a sa'tata. Az északi szél egész évben hidegen fújt, a nyári nyugati szél azonban percről percre forróbb és szárazabb lett. A fiú látott már olyat, hogy a fű három nap alatt megbarnult és törékennyé vált ettől a széltől, a gyümölcsök pedig a fákon aszalódtak meg. A férfiak nyugtalanok, a nők pedig idegesek voltak, amikor a sa'tata néhány napnál tovább fújt, és mindenkinek a bőre viszketni kezdett. Kieli és fivére az ilyen napokon a tavakban vagy a folyóban úsztak, csak hogy megszáradjanak, mire visszaértek a faluba, mintha sosem érezték volna a víz hűsítő érintését.

Kieli azt is tudta, hogy veszélyben forog, mert a sa'tata kiszívja testéből a nedvességet, ha marad. Az égre pillantva látta, hogy már csak két óra van délig. A napra nézett, amely már félúton járt a zenithez, és pislognia kellett, mert könnybe lábadt a szeme.

Kieli hagyta, hogy gondolatai elkalandozzanak, és azon tűnődött, vajon kit választanak, hogy mellette üljön. Ugyanis amíg Kieli a hegyekben időzött, és az istenektől érkező látomásra várt, addig édesapja a környékbeli falvak valamelyik leányának apjával találkozott. Saját falujában három társ jöhetett szóba Kieli számára: Rapanuana, Erdei Füst lánya; Janatua, Sok Törött Lándzsa lánya és Kékszárnyú Ruca Szeme, Szélben Daloló lánya.

Kékszárnyú Ruca Szeme egy évvel idősebb volt, és már tavaly elnyerte asszonynevét, de a környékbeli falvakban egyetlen megfelelő korú fiú sem akadt, aki megkérhette volna a kezét. Idén viszont hatan is voltak - köztük Kieli. A lánynak különös humorérzéke volt, és Kieli gyakran csodálkozott, mit talál olyan viccesnek. A lány gyakran mulatott a fiún, és Kieli különösen ügyetlennek érezte magát a közelében. Bár jól titkolta, nem is kicsit tartott a lánytól. Rapanuana viszont kövér és házsártos volt, Janatua meg beesett arcú, és olyan félénk, hogy meg sem mert szólalni a másik nem jelenlétében. Kékszárnyú Ruca Szeme viszont izmos és karcsú volt, és szikrázó, mézszínű szeme összeszűkült, amikor nevetett. Bőre világosabb volt, mint a legtöbb lányé, kissé szeplős, szív alakú arcát pedig olyan sörény keretezte, melynek színe az érett búzára emlékeztetett. A fiú imádkozott az istenekhez, hogy apja Kékszárnyú Ruca Szeme apjával találkozzon a Nyárközép előtti estén, és ne valamelyik másik lányéval. Aztán ijedten döbbent rá, hogy néhány környékbeli faluban lakó lány is szóba kerülhet: a lassú észjárású Pialua vagy a csinos, de folyton panaszkodó Nandia!

Felsóhajtott. Igazán nem rajta múlott a dolog. Olyan férfiak és nők, akik egymás után vágyakoztak, csak a mesékben szerepeltek. Az efféle sagákat a tűz körül szokták mesélni, és többnyire az alföldek dalnokaitól hallották őket, amikor átutazóban voltak az orosinik hegyein. Az ő népének szokásai szerint azonban mindig az apa választott menyasszonyt a fia számára, illetve férjet a lányának. Néha egy-egy fiú - nem, javította ki magát, egy-egy férfi - arra tért vissza az isteni látomás után, hogy nem várja menyasszony, aki mellette fog ülni a férfivá avatási ünnepségen, és még egy évet kell várnia a hitvesére. Nagy ritkán az is előfordult, hogy egy férfi kiderítette, hogy egyetlen apa sem kívánja hozzáadni a lányát, és ilyenkor el kellett hagynia a faluját, hogy párt találjon magának, vagy beletörődnie a magányos életbe. Kieli hallott egyszer egy özvegyről, akinek az édesapja a férje előtt halt meg. Ez a nő befogadott egy ilyen magányos férfit a kunyhójába, de senki sem tekintette igazi házasságnak a dolgot.

Megint felsóhajtott. Már nagyon vágyott rá, hogy mindez véget érjen. Enni akart, és a saját ágyában aludni, és Kékszárnyú Ruca Szemét is akarta, bár maga a gondolat is zavarba ejtette.

Szélirányból egy anyamedve és a bocsai hangját hallotta. Riadtnak tűntek, és Kieli tudta, hogy a kölykök most biztosan éppen felmásznak egy fára anyjuk figyelmeztetését hallva. Kieli felült. Mi ijeszthet meg egy fekete medvét ilyen közel a hegyekhez? Talán egy nagymacska, ha egy leopárd vagy puma oson a környéken. Nagy barlangi oroszlán nem lehetett, mert ahhoz túl magasan voltak. Talán egy wyvern vadászik erre - gondolta a fiú -, s ettől hirtelen kicsinek és sebezhetőnek érezte magát a sziklafelszínen.

A sárkányok kisebb rokona, a wyvern elejtéséhez legalább féltucatnyi, ha nem több, képzett harcos kellett, szóval egy mindössze díszkéssel és kulaccsal felszerelkezett fiú igazán kitűnő reggelit jelentett volna egy ilyen szörnyeteg számára.

De egy vadászó falka is megriaszthatta az anyamedvét. A vadkutyák és a farkasok többnyire elkerülték a nagyobb állatokat, egy bocs viszont megfelelő zsákmánynak számított, ha sikerült az anyát elcsalni legalább az egyik kölyök mellől.

Vagy emberek is lehettek.

A távolban egyre több keselyű keringett. A fiú fölugrott, hogy jobban lásson, de megszédült a hirtelen mozdulattól. Egyik kezével a sziklafalnak támaszkodva nyerte vissza az egyensúlyát, s közben a távolba meredt. A nap most már elég magasan járt, és felszárította a reggeli ködöt, így aztán Kieli világosan láthatta a távolban köröző keselyűket és vércséket. A fiú szeme legendásan jónak számított falujában. Kevesen láttak el olyan messzire, mint ő, és a klánban emberemlékezet óta senki sem látott nála jobban. Nagyapja időnként azzal tréfálkozott, hogy ami hiányzik belőle, azért a természet egy sólyom szemével kárpótolta.

Kieli egy hosszú pillanatig nem fogta fel, mit lát, aztán ráébredt, hogy a madarak Kapoma fölött keringenek! A félelem szikraként cikázott végig rajta, és gondolkodás nélkül elindult lefelé az ösvényen. Kapoma a szomszéd falu volt.

Egyetlen magyarázat létezhetett arra, miért kering annyi dögevő Kapoma fölött: csata dúlt ott. A fiú egyre jobban megijedt. Nyilvánvalóan nem maradt, aki eltakarítsa a holtakat. Ha rablók garázdálkodnak a völgyben, Kulaam lesz a legközelebbi falu, amit lerohannak!

Elméjén végigcikázott a gondolat, hogy családja nélküle harcol. Kisfiúként kétszer várakozott a kerek házban az asszonyokkal, amíg a férfiak támadástól védték a falut. Egyszer klánok közötti harc dúlt a Kahanama nevű falu férfijai ellen, a másik alkalommal pedig egy manócsapat akart gyerekeket rabolni, hogy feláldozzák őket valamilyen szentségtelen szertartás részeként. A vastag cölöpkerítés azonban mindkétszer elegendőnek bizonyult, hogy visszafordítsa a támadókat. Vajon most ki lehet az? - tűnődött, miközben lefelé botladozott a fák felé.

A mordelek - akiket a síkságon élők Sötét Ösvény Testvériségének is neveznek - nagyapja gyerekkora óta nem bukkantak fel ezen a környéken, a trollok meg általában nagy ívben elkerülték az orosini falvakat. Pillanatnyilag a klánok között sem volt vitás ügy. Mostanság az északkeleti Magas Vidéken lakó népekkel is békében éltek, a délre fekvő Latagore-nak és a Farinda Hercegségnek pedig semmi kapcsolata nem volt az orosinikkel.

Akkor hát rablók lesznek. Inaskából, vagy a még délebbi Miskalon Őrfok nevű városából néha betört egy-egy rabszolgavadász csapat a hegyekbe. A magas, erős, vörös és szőke hajú orosinik jó áron keltek el a Nagy Kesh Birodalom rabszolgapiacain. A félelem kezdett felülkerekedni Kielin: a fiú úgy érezte, megdermedt az agya.

Megitta maradék vizét, egy zsinórral derekára erősítette kulacsát, aztán remegő lábbal elindult lefelé az ösvényen. Csak néhány lépést tett meg, amikor megcsúszott. Kiterjesztett jobb kezével megpróbált egyensúlyozni, de elesett, és ahogy gurult, keményen egy sziklának ütközött. Fájdalom cikázott végig a testén, és szédülő fejjel észlelte, hogy bal karja megsérült. Úgy érezte, nem tört el, de már most is csúnya zúzódás vöröslött a vállától a könyökéig, amely hamarosan meg fog kékülni. Minden mozdulata fájt. A fiú megpróbált felállni, de a gyomra annyira felkavarodott, hogy visszaült hányni.

Kieli szeme előtt foltok táncoltak, a környezet élénksárga színre váltott, és a fiú visszahanyatlott az útra. Az ég odafönn vakító fehérnek tűnt, és forróság söpört végig az arcán, ahogy felfelé bámult, míg végül már semmit sem látott. A föld annyira forgott vele, hogy lassan minden eltűnt körülötte, és Kieli egy alagúton át a sötétségbe zuhant.

Fájdalomra ébredt. Kinyitotta a szemét, ahogy megsajdult a bal karja. A rátörő rosszullét miatt foltok és karikák táncoltak a szeme előtt. Aztán meglátta.

A karján - kissé megfeszülve - egy karomnak tűnő valami pihent. Kieli nem mozdította meg a fejét, csak a szemét fordította arra. Alig néhány centiméterre az arcától egy ezüstsólyom állt. A madár egyik lábát behajlította, és a fiú karján pihentette. Karmai Kieli húsába mélyedtek, de nem sértették fel a bőrt. Mintha csak fel akarta volna ébreszteni az ájult ifjút, ismét kissé összeszorította karmait.

Kieli azon kapta magát, hogy a madár fekete szemébe bámul. Ahogy a sólyom karma összeszorult, megint fájdalom cikázott végig a karján. A fiú farkasszemet nézett a madárral, s ekkor hallani vélt valamit:

- Kelj fel, kistestvér! Kelj fel, és légy néped karma! Mindig emlékezz rá, ahogyan most a karmaimat a karodon érzed, és ne feledd: megőrizhetsz és védelmezhetsz valamit, vagy szétszaggathatod és bosszút állhatsz.

Kieli az elméjében hallotta a szavakat. Hirtelen felkelt, és megtartotta a sólymot a karján. A madár szárnyaival egyensúlyozott.

A fiú egy pillanatra még a fájdalomról is megfeledkezett, ahogy ott állt szemtől szemben a madárral. A sólyom visszabámult rá, aztán megbillentette fejét, mintha csak egyetértőleg bólintott volna. Még egyszer farkasszemet néztek, majd a madár egy rikoltással elrugaszkodott, és egyetlen erős szárnycsapással elsuhant az ifjú füle mellett. Kieli újabb enyhe fájdalmat érzett, és odanyúlt, hogy megtapogassa jobb vállát. A fiú látta karján a karomnyomokat.

Vajon ez volt a látomásom? - tűnődött magában. Soha egyetlen sólyom sem viselkedett így népe történelme során. Ekkor azonban ijedten emlékezett vissza, miért is indult neki a lejtőnek oly sietve.

A sziklák még mindig ontották a forróságot. A fiú gyengének érezte magát, és bal karja szörnyen hasogatott, elméje azonban kitisztult, és tudta, sikerülni fog elérnie a patakot. Most már óvatosan mozgott a kövek között, mindig megnézte hová teszi a lábát, nehogy megint elessen, és komolyabban megsérüljön. Ha népének harcolnia kell, akár megsérült a karja, akár nem, most már ő is férfi, és édesapja, nagybátyjai és nagyapja mellett állva fogja védelmezni otthonát.

Kieli lebotladozott a poros ösvényen. Bal karja minden mozdulatára fájdalom hasított a vállába. Felidézett egy versikét, egy elmezsibbasztó gyakorlatot, amelynek csökkentenie kellett a fájdalmat, és halkan, ritmusosan ismételgetni kezdte. Hamarosan enyhültek a fájdalmai, bár a versike nem működött olyan jól, ahogy azt a nagyapja állította. A karja most is sajgott, de legalább nem szédült el folyton a fájdalomtól.

Amikor odaért a patakhoz, egyszerűen beledőlt. Karja őrülten hasogatni kezdett az ostoba mozdulattól. A fiú levegőért kapkodott, így aztán még vizet is nyelt. A hátára fordulva kiköpte a vizet, kifújta az orrát, és felülve egy darabig köhögött. Végül föltérdelt, és ivott. Gyorsan megtöltötte kulacsát, ismét a derekára kötötte, majd folytatta útját.

Éhes volt, de a víz kitisztította gondolatait. A falu két óra járásra volt. Ha közepes tempóban fut odáig, akár harmadannyi idő alatt is ott lehet. Sérült karja és legyengült állapota miatt azonban nem tudta tartani az iramot. A patak túlpartján sűrű erdőbe ért, ahol már nem volt olyan meleg. Gyors járásra váltott, és kocogott, amikor viszonylag egyenletes terepen vezetett az ösvény. Tőle telhetőleg nagyon halkan mozgott, és a csatára koncentrált.

A falujához közeledve Kieli csatazajt hallott. Füstszagot érzett. Egy nő sikolya úgy hasított a szívébe, mintha egy penge csapott volna le rá. Lehet, hogy az édesanyja volt az? Nem számított, hiszen mindenképpen egész életében ismerte azt az asszonyt.

Elővette a dísztőrt, és keményen jobb markába szorította. Azt kívánta, bárcsak mindkét keze sértetlen lenne, és az egyikben kardot vagy lándzsát tarthatna. A délutáni hőségben nem hiányzott annyira szokványos öltözéke, mint az elmúlt éjszaka, most azonban különösen sebezhetőnek érezte magát tunikája és köpönyege nélkül. Ennek ellenére továbbsietett. A csata előtti izgalom eltompította fájdalmát, és elűzte fáradtságát.

Fojtogató füstfelhők és a tűz pattogása figyelmeztette a pusztulásra, amely néhány pillanattal később tárult a szeme elé. Az ösvény ezen a ponton kiért az erdőből, és a falu hatalmas veteményeskertjei között kanyargott, mielőtt a cölöpfalhoz ért volna. A kapu nyitva állt, mint békeidőben. Soha egyetlen ellenség sem támadott Nyárközép napján, amely szinte egyetemesen fegyverszünetet jelentett, még háborús időkben is. A cölöpkerítés és a környező földsáncok állapota elárulta a fiúnak, hogy az ellenség bezúdult a kapun, mielőtt a riadó megszólalhatott volna. A legtöbb falubéli bizonyára a központi téren tartózkodott, és az ünnepségre készült.

Minden füstben és lángokban állt. Megpillantott néhány embert a füstben - a többségüket lóháton -, és egy csomó holttest körvonalait is látta a földön. Kieli megtorpant. Ha tovább rohan az úton, könnyű célponttá válik. Jobb lesz, ha körbemegy az erdő szélén, amíg a faluhoz legközelebbi részre nem ér, Sok Jó Ló háza mögött.

Ahogy elindult jobbra, a szél egy időre elfújta a füstöt. A fiú most már jól láthatta a faluban esett mészárlást. Számos barátja hevert mozdulatlanul a földön. Nehezen tudta felfogni az elétáruló képet.

Különböző típusú ruhákba és páncélokba öltözött lovasok vágtattak keresztül faluján. Némelyikük fáklyát vitt magával, s ezek felgyújtották a házakat. Kieli tudta, hogy zsoldosok vagy rabszolgavadászok. Aztán meglátta az egyenruhás gyalogosokat. Olasko hercegének - a délkeleti erős hercegség uralkodójának színeit viselték. De vajon miért segítenek rablóknak az orosini hegyvidéken?

Mivel most már Sok Jó Ló háza mögé ért, Kieli kúszva folytatta útját. Közvetlenül az épület mellett, a túloldalon egy mozdulatlanul fekvő Olasko katonát látott. Kieli félredobta tőrét, és úgy döntött, odarohan a férfi kardjáért. Ha senki sem figyel fel rá, talán a kerek pajzsot is elveheti a katonától. Fájni fog, ha a sérült karján cipeli, ugyanakkor azonban ez jelentheti a különbséget élet és halál között.

A csatazaj a falu túlsó oldaláról hallatszott, így a fiú lehetségesnek vélte, hogy sikerül a támadók mögé osonnia. Egy pillanatra megállt.

A füstben alig tudta kivenni a távolban mozgó alakokat, de dühös és fájdalmas kiáltások hatoltak el hozzá, ahogy népe megpróbálta elűzni a támadókat. Kieli szeme könnyezni kezdett a csípős füsttől. Szaporán pislogott, hogy ne homályosuljon el a látása, amikor odaért az elesett katonához. Megfordította a testet, hogy hozzáférjen a kardhoz, de amint a markolathoz ért, a harcos szeme felpattant. Kieli megdermedt, de azért kirántotta a kardot - épp abban a pillanatban, amikor a katona felcsapta a pajzsát, arcon találva vele a fiút.

Kieli hátralépett. Megpördült vele a világ. Csak természetes fürgesége mentette meg, mert amikor a katona talpra ugorva tőrt rántott és felé szúrt, Kieli lebukott.

Egy másodpercig azt hitte, elkerülte a pengét, aztán fájdalom hasított a mellkasába, és megérezte, hogy vér csorog rajta. Nem volt mély seb, viszont hosszú: a bal kulcscsontjától a jobb mellbimbóján át a lengőbordáig húzódott.

Kieli előrecsapott kardjával, és azt hitte, mindjárt leszakad a karja, amikor ellenfele pajzsával hárított.

A következő támadás után a fiú már tudta, hogy ő a gyengébb, mert alig sikerült elkerülnie a halált, amelyet egy gyomrának irányzott tőrszúrás jelentett volna. Kieli tudta, hogy ha a katona rövid penge helyett a kardjával támadhat, ő már kibelezve feküdne a földön.

A félelem kezdett felülkerekedni a fiún, azonban csak arra kellett gondolnia, hogy a családja néhány méterre onnan az életéért küzd, és máris megnyugodott.

A fiú tétovázását látva a katona gonoszul elvigyorodott, és közelebb lépett. Kieli tudta, hogy egyetlen előnye pengéje hosszában rejlik, így aztán amúgy is sebzett mellkasát kitárva két kézzel felemelte a kardot, mintha ellenfele fejére akarna lecsapni. Ahogy Kieli remélte, a katona automatikusan felemelte pajzsát, hogy elhárítsa a csapást, és hátrahúzta tőrét a gyilkos szúráshoz.

Kieli azonban térdre vetette magát, lerántotta kardját, és hatalmas ívben átszelte a katona lábikráját. A férfi üvöltve esett el. Vér spriccelt a térd alatt átvágott ütőerekből. Kieli talpra ugorva a katona tőrt tartó kezére lépett, és nyakon szúrta ellenfelét, így vetve véget kínjainak.

A fiú megpróbálta szárazra törölni kardforgató kezét, de rájött, hogy nagyon ömlik a vér a mellén húzódó hosszú vágásból. Tudta, hogy hamarosan le fog gyengülni, ha nem kötözi be, bár úgy vélte, a seb sokkal csúnyábbnak látszik, mint amilyen valójában.

Ahogy tovább sietett a csatazaj irányába, egy szélfuvallat egy pillanatra kitisztította a levegőt, és a fiú elláthatott a falu főteréig. Az étellel és sörrel megrakott asztalokat felborították; a földön mindenütt a lakoma maradványai hevertek. A virágokból font girlandokat a vérrel kevert porból képződött sárba taposták. Kieli egy riadt pillanatra megtorpant: a látványtól hányingere támadt. Visszapislogta könnyeit - bár nem tudta, a füsttől, vagy a haragtól sír. Kicsit arrébb három gyermek holtteste feküdt, akiket nyilvánvalóan hátulról döftek le, ahogy fedezékbe akartak futni. Mögöttük látszottak a kerek ház előtt álló falubeli férfiak. Kieli tudta, hogy a nők és a túlélő gyerekek odabenn vannak; az asszonyok késekkel és tőrökkel fegyverkeztek fel, hogy védhessék a kicsiket, ha a férfiak elesnének.

Olyan embereket mészároltak le a rablók, akiket egész életében ismert, pedig kétségbeesetten harcoltak családjuk védelmében. A katonák pajzsfalat alkottak, és leeresztett lándzsával nyomultak előre. Mögöttük lovasok álltak, és teljes nyugalommal újra meg újra megtöltve nyílpuskájukat, folyamatosan tüzeltek a falusiakra.

Az orosini íjászok válaszoltak, de a csata kimenetele még egy Kielihez hasonló ifjú számára is világos volt. Tudta, hogy nem fogja túlélni ezt a napot, de akkor sem állhatott csak úgy a támadók mögött, meg kellett tennie mindent, ami hatalmában állt.

Remegő lábakkal előreiramodott. Célpontja egy fekete lovon ülő férfi volt: láthatólag a gyilkosok vezetője. Mellette egy másik lovas várakozott, fekete tunikában és nadrágban. Vállig érő, füle mögé simított haja éppoly fekete volt, mint a ruhája.

A férfi valahogy megérezte, hogy van valami mögötte, mert épp akkor fordult meg, amikor Kieli szaladni kezdett feléjük. Kieli tisztán látta a férfi arcát: rövidre vágott fekete szakálla volt, hosszú orra, és úgy biggyesztette ajkát, mintha épp gondolkodott volna valamin, mielőtt meghallotta volna Kielit. Szeme kissé elkerekedett, amikor meglátta a felfegyverkezett, véres fiút, aztán nyugodtan mondott valamit a tisztnek, aki megfordult. A feketébe öltözött férfi felemelte karját. Egy kisebb számszeríj volt a kezében. Kényelmesen célzott vele.

Kieli tudta, hogy támadnia kell, mielőtt a fekete ember meghúzza a ravaszt. Két lépésre a lovasoktól azonban térde elgyengült. Újonnan szerzett kardját ólomsúlyúnak érezte, és karja nem engedelmeskedett a parancsnak, hogy mérjen gyilkos csapást a betolakodóra.

A fiú már csak egy lépésre volt, amikor a fekete ember lőtt. Kieli térde megroggyant. A lövedék mellbe találta: az izomba fúródott az első seb alatt.

A találattól megpördült, és vére a két férfira fröccsent, mintha új sebéből patakzott volna. A kard kirepült ujjai közül, amelyek nem tudták többé megtartani a fegyvert. A fiú térdre rogyott, majd hátrahanyatlott. Tekintete elhomályosult, ahogy a fájdalom okozta sokk végigsöpört rajta.

Kiáltozást hallott, de mintha a távolból jött volna, és nem értette, mit mondanak. Egy rövidke pillanatig látott valamit: magasan fölötte az égen egy ezüstsólyom körözött, és Kielinek úgy tűnt, egyenesen rá néz. Elméjében ismét hallotta a hangot:

- Pihenj, kistestvér, mert a te időd még nem jött el! Légy a karmom, és szaggasd szét ellenségeinket!

Utolsó gondolata a madár volt.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Juliet E. McKenna: Kétélű fegyver (részlet).

Létrehozás: 2004. június 16. 10:51:22
Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:19
Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

© Beholder Kft., 2003 - 2024
E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.